Csincsák Scrimshaw

main menu

Home About Services Testimonial Contact Links

Üdvözlöm

Csincsák Róbert vagyok. 1973-ban születtem Bácsalmáson és jelenleg is itt élek kislányommal Lilivel és feleségemmel Ritával. Végzettségem szerint vadász vadtenyésztő volnék, innen ered a természet és a vadon élő állatok csodálata. Kisgyermekkorom óta végig kísér az állatok megfigyelése és a rajz szeretete. Nem tanultam rajzolni és nem is vagyok művész, egyszerűen rajongok a természet csodáiért. Neves mesterek munkáit, vadászati témájú festményeket és grafikákat tanulmányozva fejlesztem folyamatosan a rajztudásom.

Balogh Péter grafikus művész képeivel először régi Nimród vadász újságok megsárgult lapjain találkoztam először. Őt tartom a valaha élt legnagyobb magyar grafikusnak vadászati témájú képei alapján. Hihetetlen rövidüléseket és egyedi perspektívákat alkalmazott. Nem a tájkép az én világom, legszívesebben állatportrékat rajzolok . Egy mozdulat , egy tekintet , vagy állatok egymás közötti viselkedése az, ami megfog. Sokat segít egy-egy modell megrajzolása során a vadászat révén megszerzett anatómiai ismeret és az adott faj viselkedésének természetbeli megfigyelése. A teljes élethűségre törekszem. Mottóm Csergezán Pál szavai fejezik ki leginkább: Majd ha a kép előtt állva szinte érzed a disznó szagát, akkor lesz jó a kép!

Örömet okoz ha a sík, fehér papírból, vagy csontból elkezd szinte kidomborodni egy-egy ismert vadfaj ábrázata a kezem nyomán. És örömet okoz az is, ha a képeimet nézve felcsillan egy-egy érdeklődő szempár. Hogyan jött a csontmetszés? Hirtelen ötlettől vezérelve a vasárnapi ebéd során a levesből kivett marha lábszárcsontot kifehérítettem, majd egy kihegyezett apró csavarhúzóval felvittem rá próbaképpen egy vázlatot, amely három hímoroszlánt ábrázol ivás közben.

Scrimshaw

A csontot megmutattam egy kiállításon Harmat Attilának, a szakma nemzetközileg elismert mesterének. Majd az ő tanácsaival felvértezve elkészítettem két képet, immár szarvas agancsra. Ezekkel az újabb munkákkal felfegyverkezve, egy közös barát, Dr. Nyúl Tamás kíséretében felkerestem Fazekas József fegyver kovácsot és késműves mestert, aki mint mentorom a mai napig egyengeti utam a kések és csontok világában.

A modern idők scrimshaw képe

A díszítés egyik ősi formája a scrimshaw, magyarul csontmetszés. Nyomon követhető már az ősi eszkimó kultúrák utókorra maradt hagyatékában és kiteljesedett az amerikai kontinensen a bálnavadászok munkássága révén. A csont - szarutárgyakra karcolt és megfestett képek, ősi minták hazánkban sem ismeretlenek. A scrimshaw a magyar pásztorművészetből ismerhető „karcolozás” nevű díszítési technikával áll közelebbi rokonságban. Amióta eszközöket használ az emberiség mindig is igény volt a használati tárgyak díszítésére, nincs ez másként ma sem. Az alap technika ugyan az, és a megmunkált alapanyagok, csontok és szaruk sem változtak az évszázadok alatt. A csontmetszés során, a felületen ejtett apró szúrások, pontok és karcolt vonalak sokasága nyomán alakul ki a minta, vagy egy kép, amely a megfestést követően válik láthatóvá. Kezdetben inkább csak fekete fehér egyszerűbb képek és minták voltak, ám a modern kori mesterek munkásságát dicséri, hogy lassanként önálló művészeti ággá fejlődött a csontmetszés. Ez a művészeti ág, az „újkori” csontmetszés hazánkban leginkább a késműves szakma közvetítésével vált közismertté. Egy csontkép elkészítéséhez nagyon sok türelem, kitartás, kétkezi munka, rajztudás és az alkotáshoz nyugodt környezet szükségesek.

Alapanyagok

A jó kép elkészítésének előfeltétele a jó minőségű alapanyag és a nagyon gondosan előkészített, méretre vágott, tükörfényesre csiszolt, majd polírozott csont, vagy szaru felület. Léteznek mesterségesen előállított csontok (elforyn) és növényi eredetű anyagok, trópusi termések vagy kagylóhéjjak melyekre képet lehet vésni, de ezek többnyire jóval gyengébb minőségűek a különféle csontoknál. Leginkább gyakorláshoz lehetnek megfelelőek, vagy alacsonyabb minőséget képviselő kések markolatához. Alapanyagnak bármilyen tömör, homogén, nem porózus csont megfelel, vagy akár szaru is lehet. Ez lehet elefánt, rozmár, varacskos disznó, narvál, víziló agyara, bálna foga, tevecsont, különféle szarvas agancsok, vízi és kafferbivaly, bölény vagy antilop szarv. Első osztályú alapanyagoknak számítanak a fosszilis mamut, masztodon és rozmár agyarak scrimshaw – hoz. Ez utóbbi csontok a legelőnyösebbek a felhasználás szempontjából 1975. július óta. A ma élő fajok közül ugyanis nem egy a Washingtoni Egyezmény, más néven CITES listáin szerepel (pl. elefánt), amit 1985-ben hazánk is aláírt. Ez az egyezmény a veszélyeztetett, és különösen veszélyeztetett vadon élő növény és állatfajok aktuális besorolásával és nemzetközi kereskedelmének korlátozásával foglalkozik, hogy az ne veszélyeztethesse a fennmaradásukat. Tehát egyes csontok speciális engedélyekkel hozhatóak csak kereskedelmi forgalomba. Ahány alapanyag annyiféle tulajdonságú, minden agyarnak története, múltja van és akár egy csontdarabon dolgozva is változó a minőség. Mint említettem, marhalábszárcsonttal kezdtem a gyakorlást, ami túlságosan rideg és kemény anyagnak bizonyult, hamar áttértem a gím, dám, jávorszarvas agancsra. A jó szarvas agancs külső gyöngyös, rücskös és bordás barna felülete alatt vastag, tömör fehér csontréteget találunk, ami körbeöleli a középső porózus részt. Rossz minőségű agancson ez a réteg vékony, nem fehér, mikró lukacskákkal átszőtt. Hamar rájöttem, hogy a fehér részig lecsiszolt és felfényesített agancson és más bizonytalan minőségű alapanyagon érdemes próbafestést végezni az érdemi munka előtt, így sok bosszúságot lehet megspórolni. Ha alkalmatlan a felület, akkor már a próbafestés során „mákos”, maszatos, piszkos hatású lesz a felület, mert a mikrópórusokban megtapad a festék. Úgy tapasztaltam, hogy a varacskos agyaron sávonként váltakoznak a sárgás árnyalatú kiváló minőségű részek és a fehér porózusabb területek. Egyes csontokon, mint a varacskos agyarban is természetes hajszálrepedések vannak. Ezek lehetnek zavaró helyen is a kép szempontjából, más esetekben antik külsőt kölcsönöznek a jól elhelyezett csontképnek. A rozmáragyar remekül véshető finom anyag, de a többi csonttól kicsivel nehezebben tartja meg a festéket, olyan olajos érzetet kelt a színezéskor. Az agancsfélék legjobbja a szambár agancs és a csontok legkeményebbje címre eséllyel pályázhatna a víziló agyara. Az elefánt agyar elsőrendű, szinte a legjobb alapanyag csontmetszéshez. Esetenként száz évtől is öregebb, antik zongorabillentyűk és biliárdgolyók formájában is hozzáférhető, újrahasznosítható csontféleség. A fekete és sötétbarna szarufélék jó lehetőséget nyújtanak a negatív scrimshaw képekhez, amikor fehér festékkel megfestve a kép világos árnyalatú részeit dolgozzuk ki. Emellett el kell mondanom, hogy szarut a csontoknál gyengébb minőségű, túlságosan puha, kevéssé mérettartó alapanyagnak tartom. Használat során a szaru markolatú késeken a scrimshaw kép is hamar megkopik. Előfordult velem, hogy egy szarulapka vésése közben már az íróasztali lámpa hőjétől felpördült, elvetemedett a mikroszkóp alatt ez az alapanyag. Ahogy gyűltek a tapasztalatok kipróbáltam sokféle csontot és anyagot. Azt kell mondanom, hogy a mamut agyar számomra az alapanyagok Rolls Royce-a. Nem azért mert kihalt állat fosszilis maradványa, vagy, mert ritka és drága. Egyszerűen a legjobb dolgozni vele, számomra ez vált be leginkább. Gyönyörűen fűrészelhető, csiszolható és tükörfényesre polírozható, homogén felületű és nagyon finom árnyalatokat, részlet gazdag, aprólékos munkákat lehet vésni bele, remekül tartja a festéket. Persze akadnak rossz állagú, töredezett, nagyon repedt darabok, de a választék igen gazdag, egészen a lapra, vagy hasábra vágott első osztályú hibátlan csontokig. Az ár erősen ingadozó a kereslet és kínálat függvényében, de elmondható, hogy nem hozzáférhetetlen, vagy ritka dolog manapság. Az északi sarkkör közelében tonnaszám gyűjtik a felvásárló közvetítőknek és kereskedőknek az aranymosók, prémvadászok, rénszarvaspásztorok, halászok, bányászok és világvégi eldugott falvak lakói a földből, mocsárból, tavakból és patakok mentén, esetenként a tengerpartról, tengerből a kihalt állatok maradványait. Az csont minősége és színe a szerint változik, hogy milyen régi és milyen anyagban töltötte ezt az időt. Egyes darabok lehetnek 5 millió évesek is, de lehet, hogy éppen „csak” 3600 évesek. A mamut agyar lehet sárgásfehér, világos árnyalatú, de a föld alatt pihenve a különböző talajtípusok ásványi anyag tartalma több ezer év alatt el is színezheti ezeket a csontokat. A színek és árnyalatok sora végtelen. Ezek a csontok kések, bicskák esetében már késztermékként, végleges formájukban kerülnek hozzám a késművesektől, vagy a megrendelőtől. Ezeket nem én készítem, ezért fontos a részletek megbeszélése, az elképzelések pontosítása a kés megrendelése előtt. Mekkora, milyen fajta, milyen minőségű csont kerül a markolatra? Hogyan lesz az rögzítve? Mit szeretne a megrendelő rávésetni? Ezzel tapasztalatom szerint rengeteg bosszúság megspórolható. Elég néhány rosszul elhelyezett bumfordi mozaik szegecsfej a késmarkolaton ahhoz, hogy a homlokomat ráncolva, hümmögve forgassam a kezemben a kést: - Erre bizony nem érdemes felvésni azt, amit szeretne Uram! Gyorsan megemlítem azt is, hogy érdemes figyelni a helyes arányokra a tervezéskor. Egy olcsó és alacsonyabb minőséget képviselő késre felesleges drága pénzen vésetni, attól még a kés értéke nem lesz magasabb, az összhatás „vásári” marad. Ez alól kivételt képez, ha érzelmi értéke, jelentősége van a dolognak, például hozzátartozóé volt a vésendő tárgy. Véleményem szerint átlagos esetben a kés értékének körülbelül felét érdemes árban vésésre, díszítésre áldozni.

Festékek

A művészellátó boltokban manapság kapható olaj és akril festékek, valamint tinták szinte mindegyike jól használható, kipróbálható a csontmetszéshez. Mesterenként változó kinek, mi vált be a saját technikájához.

A technika

Általában egyből a csontra dolgozom. Első nekifutásra tökéletes képet kell felvésni a felfényezett felületre, hiszen itt nincs radírozási lehetőség, mint a papírra készülő rajzok esetében. Ezért érdemes a felületre előzetesen ceruzával vázlatot készíteni. Más művészek festményének, grafikájának, alkotásának, scrimshaw képének másolását nem vállalom. Sokszor kérnek csontmetszést fénykép alapján. Ilyenkor a kép konkrét személy portréját, vagy egy kutyát, más házi kedvencet ábrázol, esetleg vadászzsákmányt, vagy trófeát. Ettől eltérő esetekben, óvatosan kell a fotó témát megközelíteni, ha nem akarunk az egyszerű szolgai másolás hibájába esni. Ilyenkor sok száz fényképet áttanulmányozok, készülök a témával kapcsolatban. Hazai vadfajoknál a vadászat során felhalmozott megfigyeléseimre is támaszkodni tudok, gondos tervezés után vésem meg a képet, amely menet közben a mikroszkóp alatt is sokat változik, alakul. Szabadon lehet játszani a megvilágítással, árnyékolással, fültartással, aganccsal, szarvakkal, nyakvastagsággal, bizonyos határok között a testarányokkal... stb. Igény esetén, vagy bonyolultabb megrendelés kapcsán vázlatrajzokat is készítek a vésés előtt. Teljes élethűségre törekszem, hogy képeimen felismerhető legyen az állat faja, jellegzetességei mellett az ivar és lehetőleg a korosztálya is. Legszívesebben különféle vadfajokat és állatportrékat vések. Örömet okoz, ahogy a sík fehér felületből megszületik apránként egy kép és örömet okoz, ha a megrendelő szemében az átadáskor megcsillan az elégedettség. Különböző vésési stílusok, irányzatok léteznek. Van egy pontozásos technika, ebben az esetben képpontonként épül fel egy kép, akár csak egy digitális fotó pixelei, úgy építik fel a scrimshaw képet a megfestett vésőnyomok. Más vésnökök a bankjegyek képeiről ismert vonalkázós vésés iskoláját követik. Én a kettő kombinációjából pontok és vonalkák sokaságából építem fel a képeimet. Igyekszem felismerhető, rám jellemző munkákat készíteni. Ez folyamatos fejlődést és tanulást feltételez. Az ember sosem lehet elégedett a képeivel, mindig jobbat és jobbat kell felmutatni, fejlődni kell. Végső formáját a festés és polírozás során nyeri el a kép, amely lehet fekete-fehér és színes is. A színes képek lehetnek egyszínűek, mint a szépia stílusú barnás árnyalatú, régi fotóhatású képek és lehetnek többszínűek. A többszínű képek elkészítéséhez jóval hosszabb idő és több szakértelem kell, gondoljunk csak egy-egy megfelelő színárnyalat kikeverésére. Ugyan úgy, mint amikor vászonra fest egy festőművész, csak itt a „fészket” is ki kell vésni a festék számára. Felmerülhet a kérdés, mennyire időtállóak ezek a képek? Általában kiállítási és gyűjtői kések készülnek scrimshaw díszítéssel. Vadőr mindennapi munkaeszközének nem valók ezek a kések, mivel felületvédelem nélkül hamar megkopna a scrimshaw, hiszen vér, eső, hó, izzadtság és tisztítás során víz, esetleg vegyszerek érnék a csontot és rajta a képet. Először a sekélyebben vésett árnyalatok tűnnének el, majd a kép egésze kerülne nyúzott állapotba. Emellett el kell mondani azt is, hogy ha valaki el szeretné tüntetni a csontot díszítő képet, az izzadtságos munka lenne, hiszen milliméteres anyagvastagságot kellene elkoptatni ehhez a markolatról. Különböző felületvédelmi eljárások léteznek a scrimshaw időt állóbbá tételére. A saját módszerét többnyire minden mester szakmai titokként kezeli. Általánosan elmondható, hogy különböző lakkok, vakszok, ragasztók, gyanták és kémiai vegyületek segítségével alakítanak ki a képen egy, vagy több rétegű bevonatot. Én több rétegben visszacsiszolt és hő kezelt bevonatot készítek. A végeredmény víztiszta, UV stabil, kopás és vízálló, fényes, vagy selyemfényű felület. Elkészítése rendkívül idő és munkaigényes feladat és nem minden esetben, nem minden késnél alkalmazható eljárás. Az „újkori” fotó realisztikus scrimshaw képek már nem szabad szemmel készülnek. Jómagam egy műanyagból készült, kínai, fejpántos lupéval kezdtem a pályafutásomat, amivel kis híján sikerült tönkretenni a szemem. Ma már egy gémkaros Zeiss Opmi 9 gégészeti operáló mikroszkóp alatt vések, ami 7,5-20 x nagyítási tartományban dolgozik. Egy GRS pozícionálható vésnök golyót használok a munkadarab befogatásához, mozgatásához. Az alkotás a csont megmunkálásától kezdve (kivéve kések), a vésésen át a festésig és a felületvédelemig esetemben teljes egészében kézimunkával történik. Léteznek profi pneumatikus vésők is, amelyeken a kézi darabban a vésőszárat kompresszor működteti, rezegteti. Főképp a fémvéséshez alkalmazzák. Ez az eszköz némileg megkönnyíti, felgyorsítja a vésnök munkát és pontosabbá teszi az egyes munkafázisokat, de nem pótolja ez sem a rajztudást. A vésőm ceruzaszerű, de fémhegyű szerszám, ami az idők során semmit sem változott. Általában minden mester magának készít kézre álló eszközt a metszéshez, vagy a fémvéséshez használatos marokvésőket használja csontvéséshez is. Az szoktam mondani a véső tűm hegyét vizslató érdeklődőknek, hogy nem ott kell a titkot keresni, hanem a másik felén. Nem mindegy ugyanis, hogy ki fogja a kezében. A vésőtű valójában egy ördögi szerszám, mert miközben lehelet finom fotó realisztikus csontképek születhetnek a nyomában, a másik oldalán a mester szeme folyamatosan kopik.

Vadászüdvözlettel: Csincsák Róbert

Gyakran Ismételt Kérdések

Főállásban foglalkozol csontmetszéssel?

Nem ebből élek, ez egy szenvedély, ami örömet szerez nekem és azoknak is akihez a képeim kerülnek.

Mi határozza meg egy kép értékét?

A kép értékét meghatározza, hogy mekkora felületű lesz, és mennyi időt kell a metszéssel eltölteni? A munkaóra annál több, minél aprólékosabb az ábra. Például egy tátott szájú medvén sokkal több apró részlet van, mint a csukott szájún. Természetesen a színes képekkel, sokkal több idő elmegy. Időbe telik a kikevergetni a megfelelő színárnyalatokat. A csont minősége is jelentkezik az árban. A szarvas agancs olcsóbban beszerezhető, mint egy mamut agyar. Ezek a képek esetemben mikroszkóp alatt készülnek és képpontonként, szőrszálanként épülnek fel.

Milyen anyagokba készítenek scrimshaw-t, és melyik felel meg legjobban erre a célra?

Világos alapanyagok: Mamut, elefánt, varacskos disznó, narvál és rozmár agyar, víziló és bálna fog, különböző lábszárcsontok és szarvas agancsok. Sötét alapanyagok: Különféle szaruk és szarvak, például vízi és kafferbivaly szarv, vagy nagyon kedvelt a bölény szarv. Ezekben az anyagokban készül a fehér- fekete negatív, vagy a színes negatív scrimshaw. Ezek a munkák külön irányzatot képviselnek, és valamivel puhább alapanyagnak számítanak. Léteznek különböző mesterséges alapanyagok, mint például az elforin, de ezek a metszés szempontjából rendszerint jóval gyengébb minőséget képviselnek a természetes anyagoknál. Minden mester más alapanyagra esküszik, nálam a mamut agyar a favorit. Nem a különlegessége folytán, vagy, mert kihalt állat maradványa, hanem azért mert a csontmetszés során nagyon finom árnyalatokat enged kihozni magából. A legmutatósabb és legértékesebb munkák erre készülnek.

Utólag szokták a késmarkolatra szerelni a scrimshaw-val díszített csontot?

Nem. Kész késekkel szoktam dolgozni, bár elsőre tökéletesen kell felvinni a képet, hiszen itt nincs radírozási lehetőség. Bandázsolom az egész kést úgy, hogy csak a kép helye látszik ki. Ezután állok neki a munkának. Először is el kell dönteni, hogy mekkora, milyen típusú és ár kategóriájú késről van szó, és milyen fém, illetve csont alapanyagokból fog elkészülni. A készítendő képet is célszerű figyelembe venni a markolat megtervezésénél. Ekkor a készítendő késre árajánlatot kell kérni a szimpatikus késművesektől és elkészíttetni. Fontos elmondani a megrendelésnél, hogy jó minőségű csontra van szükség, mert scrimshaw készül rá, és lehetőleg ne legyen a markolatban látható szegecs, vagy más, a készülő kép szempontjából zavaró dolog. Csak abban az esetben jó, ha a kész képpel szerelik a markolatot, ha védőbevonattal kezelt a scrimshaw, mert szerencsétlen esetben sérülhet a kép felszerelés közben.

Milyen a jó csont?

Nem porózus, egységes, homogén felületű, tömör, tükörfényesre polírozható. Egyes alapanyagokban, mint a varacskos agyarában természetes hajszálrepedések, a mamut agyarban esetenként fagyrepedések vannak. Ezek is lehetnek zavaróak a kép szempontjából, emellett egy jól elhelyezett képnek antik külsőt kölcsönözhetnek. A problémát inkább a porózus, apró lukacsokkal átszőtt felületek jelentik, ugyanis a kép festésekor a nem kívánt helyeken is berakódik a festék. Ezek után egy maszatos felületet kapunk.

A szarvas agancsnál mit kell figyelembe venni, ha scrimshaw kerül majd rá?

Gím agancs. Ebből azok a legjobbak erre a célra, amelyeknél a belső porózus magot (kereszt metszetében gondolom) vastag fehér, tömör csont anyag, palást vesz körül. Az ilyen alapanyagból készült markolat kialakításánál a felső rücskös, gyöngyös, barna agancs felületet biztonságosan le lehet csiszolni majd polírozni hófehérre. A lényeg, hogy sehol ne vékonyodjon el ez a tömör agancs palást anyag annyira, hogy előbukkanjon a markolat felületén a belső magot alkotó lukacsos rész, mert a metszést követő festéskor ide berakódó festékanyag egy letakaríthatatlan ronda maszatként fog "díszleni" a markolaton. Nagyobb, masszív markolatokon megoldás lehet egy ablakszerűen felcsiszolt-polírozott rész a leendő kép méretéhez igazítva. Ha lesznek szegecsek a markolatban, azok elrendezésénél érdemes figyelembe venni a majdani kép helyét, hogy ne essenek bele lehetőleg ebbe a területbe a markolatot tartó szegecsek, csavarok.

Csak késekbe metszel?

Nem, más dísztárgyak is kikerülnek a kezem alól. Gyakran alábőrözött hátlapra szerelve bekereteztetem a képeimet, így falra lehet akasztani, vagy íróasztalra állítva szerez örömet új gazdájának.

Használsz valamilyen gépet a metszéshez?

Az én munkáim teljes egészében kézzel készülnek mikroszkóp alatt.

Mennyire időt állóak ezek a munkák?

Általában kiállítási és gyűjtői darabok készülnek kés szempontjából scrimshaw technikával díszítve. Vadőr mindennapi munka eszközének nem való ilyen markolatú vadászkés, csak abban az esetben, ha speciális bevonat védi a képet. Emellett, ha csiszolóvászonnal szeretnénk a képet eltüntetni a markolatból, fáradtságos munka várna ránk, hiszen milliméternyi anyagvastagságnak kellene lekopni a markolatból ahhoz, hogy a kép eltűnjön. A bevonat nélküli scrimshaw esetén a mindennapi használat (vér,izzadtság, elmosogatás) során apránként kopik a csont felülete és elsőként a sekélyebben metszett árnyalatok tűnnének el, majd a kép egésze kerülne nyúzott állapotba.

Markolat rózsa is díszíthető ezzel a technikával?

Esetenként a kedvenc fegyvereknél felvállalnak a tulajdonosok ilyen plusz beruházást a díszítésre. Ha tényleg szépet szeretnék csinálni, akkor egy előre gyártott fém foglalatba (ismert gyártóktól árulnak ilyet puskaművesek és fegyver boltok 8-12000Ft körül) beillesztve szerelném fel a fegyver markolat végére a csont lapot, így nincsenek ronda illesztési hézagok és rögzítő csavarfejek stb. a csontképben. Másik megoldás lehet, ha a tusanyak végén a markolatot egy sötétebb (ében) fával zárják le, és ebben hajszálpontos fészket kialakítva a csontnak, ragasztással illesztik a helyére a csontképet a puskaművesek. Itt aztán tényleg nem látható se csavar, se egyéb zavaró dolog, csak a sötét háttérben a hófehér pl. elefántcsontra felvitt kép. A fegyver ápolásánál célszerű a csont részeket az olajozáskor elkerülni, mivel a különböző színező anyagokat tartalmazó olajak idővel elsárgíthatják, befogják a csont berakásokat,ha nincsenek azok védőbevonattal kezelve.

A legolcsóbb scrimshaw megoldás?

Ez a technika soha sem volt az olcsóságról híres az időigényes, precíz volta miatt. Ennek ellenére a leg egyszerűbben megvalósítható megoldásnak egy- egy ismert vadfaj fekete lábnyomatát tudom elképzelni díszítő jelleggel a hófehér csont anyagban, vagy ha az állat portréját csak emblematikusan dolgozom fel, de megvalósítható a monogram csontba metszése is.

Felület kezelés, bevonatok léteznek a scrimshaw-ban?

Különböző felületkezelési eljárások léteznek a scrimshaw időtállóbbá tételéhez. Saját módszerét a mester többnyire szakmai titokként kezeli. Általánosságban elmondható azonban, hogy különböző waxok, lakkok és ragasztók segítségével alakítanak ki a kép felületén védőbevonatot a megrendelő kérésére egy, vagy több vékony rétegben.

Van saját módszered a kép megóvására?

Igen, én több komponensű speciális anyagokat használok. Selyemfényű és egészen matt felületeket is ki tudok alakítani. A végeredmény egy UV sugárzásokkal szemben ellenálló, rugalmas, teljesen áttetsző, színtelen és vízálló felület, ami kopásálló.

Galéria

Grafikák

Csontmetszés

Vadásztörténetek

Az alábbiakban megosztok néhány vadászélményt minden kedves honlapomra látogató, erre is nyitott vendéggel.Nem szeretnék vadászírói színben tetszelegni. Ha élménybeszámolóimmal sikerül a honlapomra látogató vendéget karonfogva kiragadni a mindennapjaink forgatagából néhány nyugodt percre, akkor megmutatom a falu széli utolsó házon túli világ egy darabkáját és már célhoz is értem.

Kánikula

A poros, ólomszürke égbolton tüzes táncát járja a lángoló napkorong. Forró lehelete felperzselte az árokpartokat, a levegő vibrál, könyörtelen augusztusi kánikula nehezedik a tájra.

Az aranysárgára aszott fűben kókadt szöcskenyájak peregtek a fűszálakról minden lépés nyomán. A bodzák lilás fekete termésük terhe alatt kornyadoztak az árokpartok és elhagyott tanyahelyek mentén. Összesodródott levelű, foltokban teljesen kiégett kukoricások között kocsikázok irdatlan porfelleget húzva magam után. Egy olyan helyet keresek a kiszáradt határban ahol a legzöldebb, legzsengébb a tengeri és van ott egy bozótos tanyahelybe rejtett dagonya is bodzák közé bújtatott x lábú kis lessel, amolyan kakasülővel.

Előbb azonban kíváncsiskodom egy kicsit, körbejárom a Bika istálló mögötti tarlót. Láttam ott egy érdekes, egy agancsszárú bakot. Most másik úton közelítem a helyet, más megvilágításból és talán valamivel közelebbről vehetném így szemügyre a rejtélyes daliát. Patakokban dől rajtam a veríték és a kocsiablakból bepofátlankodó böglyökkel is vívni kell, így későn veszem észre a tarló közepéről engem figyelő őzet. Megint átkozottul messze esik a kereső távcsőnek, de ő az, megismerem. Most fiatalabbnak érzem, mint amikor legutóbb láttam, négy év körüli lehet, de már kocog is vékony porcsíkot verve maga mögött a távoli tarlócsücsök irányába én pedig fordítom a „szekerem”, próbálok elé kerülni. A túloldalon bele is botlok csakhamar, és akár hogy is nézem csak egyetlen agancsot látok a homlokán, az viszont egy mutatós nagy villa, de pálcika vékony. Meglőhetném akár most is, de szeretném megnézni ettől is közelebbről, mert érdekelne, hogy mechanikai sérülés miatt abnormális e a bak fegyverzete (magyarul letörte a másik agancsát), vagy más oka van a rendellenességnek. Van egy- két körbála szalma a felhántott tarlón, magamban tervezgetem a legközelebbi találkát, miközben belép a bak a kukoricásba. Na, észbe is kapok, jól elmúlt az idő, nekem pedig találkám volna a nyári kabátos disznónéppel dagonyánál, iparkodok is a leshelyem felé. Rózsásbíbor tüzében fuldokolva merül el a horizonton az izzó aranytallér, amint kapkodva elhelyezkedem a kilátón. Kicsit megkéstem.

A dagonyából egy gyalogos vadgalamb kapaszkodik fel botladozva a kopogósra száradt partfalon, majd szárnyra kap. A napnyugtát követő nyugodt percek elmúltával egy képzeletbeli karmester varázsütésére olyan koncert indul, hogy jobbnak látom bemenekülni a kalapomra borított tüllháló alá, sőt még előkerül a kesztyű is, akár milyen őrültségnek is hangzik, mert foga van a pokoli szúnyoghadnak. Minden a helyén indulhat a mulatság – gondolom – és nem is rosszul számítottam, mert közeledik a jól ismert szöszmötölés a kukoricásból, már itt is van a jövevény, vagy jövevények. Ezt már a múltkori randevún sem tudtam eldönteni, hányan voltak, de akkor szagom fogták az bizonyos. Aznap este olyan fújás érkezett az itató mellől a bodzásból, mint amikor valami undorító, levakarhatatlan bűz, emberszag ragad a vadsertés orrába….fuhh…FFHUUÚFFF !!!

Most még jó, keleties a szelem, de néha bizonytalankodik az istenadta. Tanácstalanul és kókadtan letelepszik körém. A lépések nyomán csendesen roppanó fűszálak hangja már a tócsa bal partján hallatszik én pedig a céltávcső mögé feszülve várom a bokrok alá szorult árnyékban, a nagy szürke fej felbukkanását. A környező nyárfák törzse derékig sáros a saras oldalú vaddisznók fenései nyomán. Itthon volt a nagytalpú, talán Ő az! Gyere, gyere már, mert megint kókadozik a szél! – kérlelem, miközben a vállamba kirobbanthatatlanul befeszült puskatust markolom. Lassan kinyomakodik a látómezőbe a szürke vaddisznó pofa…hát ez nem az, akit vártam, úgy 70 kilós meglehet. Megállapodik a célkereszt, nyúlok a billentyű irányába, mikor belép egy malac is a képbe, majd sarkon perdülnek. A manóba, majdnem meglőttem a kocát! No, csak nyugi, el ne menjetek, szép fekete, nagyobbacska malacka volt, amit láttam, pont megfelelne tepsibe. Már jönnek is a malacok ketten, de a közelebbi csücskén a dagonyának, csak a hátuk van ki a fűből és máris a vízben állnak, ahonnan szintén csak a gerincvonaluk látszik ki a partfal mögül. Saralnak egy kicsit, majd visszaperdülnek a vaddohányos gazon keresztül a bodzásba. Most a koca jön ki egyedül. Persze ő jól kilátszik a gazból, és a pocsolya közepén is jól mutat, hiszen még elég világosság van, hogy gyönyörködjek a fürdőző „asszonyságban”. Elterülve megmártja a jobbfelét, nagyokat nyög, szortyog a latyakos gödörben, majd idegesen felkapja a fejét, horkant aztán balról is megmártózik, hogy aztán a következő pillanatban kiperdülve a sárfürdőből elnyelje a sűrű. Kis csend következik, majd fújás - hogy az a …. , de nem – és megint előjön, hogy újra eljátssza az előbbi jelenetet. Aztán hallom amint távolodnak a hangok a víztől és kezdek lemondani a malacpecsenyéről, amikor visszaszalad az egyik malacka és végre a dagonya kopaszra taposott partján hajol le inni, amikor lövésemre egyszeriben belefordul a fodrozódó barna lébe. Hát végre meg vagy, de sokat figyeltelek tavasz óta benneteket! – gondolom, miközben kihalászom a pecsenyemalacom és gondos, bodzafürt díszes ravatalt készítek neki az aranyló szalmaágyon. Kicsit ücsörgök még az x lábú lesen, míg lassan nyugszik az ereimben az átélt izgalom, majd szedelőzködni kezdek és már a gyászindulót hegedülő szúnyoghad sem zavar, hangulatosra sikeredett ez az augusztusi forró estém.

Minden igaz vadászembernek hasonló élményt kívánok ebben a forró nyárban! Utóirat: Vadőrünk is megnézte spektívvel az említett bakot, letörte az agancsszárát.

Vadászüdvözlettel: Csincsák Róbert

Az öreg korhely

Azt hiszem a jó írás olyan selymes, mint az esőcsepp. A semmiből előtűnik, aláhullik, koppan a cserepeken, végig gördül a tetőn egyenest az ereszcsatornába és a földre kiszaladva lassan újra a semmibe tűnik. Van egy íve a mutatványnak, ha jól sikerül. Valahonnan valahová megérkezik, ha értitek, mire gondolok.

Na, ez vagy sikerül, vagy többnyire megreked a dolog egy iskolai fogalmazás szintjén, ami feldolgozza a nyári élményeket. A másik véglet pedig, amikor sziruposra és ragacsosra sikeredik az iromány, az sem jó. Nehéz a helyes mederben megmaradni. Majd talán egyszer sikerül.

Gyakorlom addig is, amint valami mesélnivalóm akad, írok. Írok a magam örömére, írok, hogy később ne felejtsek, írok, hogy megmutathassam másoknak a falu-város szélén túli valós világot, hogy kézen fogva elvezessem csodát látni az arra fogékonyt. Na és írok, hogy a visszajelzésekből megerősítést nyerjek, hogy még jó úton járok, még nem korcsosultam el teljesen a mai kor technika vívmányaitól elkényeztetve és elkényelmesedve.

Ez a mostani történetem pont a falu szélén játszódik. Kicsit döcögős történet, de azért vágjunk is bele, hogy ne tartson holnap reggelig, és ne váljon idejekorán nagyon unalmassá. Egyre jobban vártam ez évben az őzek nászát, mivel nyár eleje óta nem boldogultam a Nándi által ajánlott szellembakkal. Biztosan van ilyenkor a cselszövésben mesterkedő vadászembernek valami erős kisugárzása, vagy aurája, amit a keresett vad idejében megérez és ettől kezdve még jobban vigyáz magára. Mit is tudunk a kiszemelt bakról? 5 évestől idősebb, java korában járó, kondícióban a csúcson lévő gyilkos agancsú bak. Valószínűleg a rövid szár és az ágak hiánya miatt pont beleférne a nekem kiutalt kategóriába, bár a vastag a rózsa és az agancstő okozhat még zsebbe nyúlós meglepetést a kézre kerítés után. Csak nagyon messziről láttam, akkor is egy-két futó pillantás erejéig. A falutól 800, a TSZ majortól 500 méterre lakik egy csatorna parton, mintegy 200 méterre a területünk határa közelében. Nehezen vadászható, kieső rész, magaslesünk sincs arra. Igen fedett volt a terep és később a tarlók megjelenése sem tette sokkal könnyebbé a vadászatot. Szigorúan szél alatt közlekedett a tapasztalt bak, az embertől, autótól több száz méterről menekült. Este nyolc körül bújt elő és viszonylag keveset mozgott nyílt részeken, igyekezett takarásba kerülni mihamarabb. A kukoricás sarkán kilépve levágta egy fürge kocogással a tarló csücskét és már el is nyelte az árokparti bodzás olajfüzes, mikor legutóbb messziről láttam. Körülötte ígéretes 3-4 éves hatos bakok voltak a revír szomszédok. Figyeltem hétről hétre, hátha közelebb tudnék kerülni hozzá, vagy legalább jobban szemügyre vehetném és vártam azt a napot, mikor besűrűsödik a vére a szerelemtől és végre hibát vét a rafinált öreglegény. De nehezen akart ez a nap eljönni. Ad astra per asperas. Tartja a régi latin mondás, vagyis: „Tövises az út a csillagokig”. Nem volt egyszerű kihívás sikert elérni a kézre kerítése ügyében. Hiába figyeltem jó széllel, máskor fél széllel, mert ha itt lestem, ő amott járt és fordítva, na meg arra is ügyelni kellett, ha helyzetbe kerülnék, nehogy belőjek valahová a falu és a major épületei között. Vészesen közeledett augusztus eleje és ekkor ágynak dőltem. No, nem kellett papért rohanni, de még a piócás emberre sem volt szükség, egyszerűen összeszedtem valami lázzal járó nyavalyát. Feküdtem a szobában és a félig leeresztett redőny alatt néztem az udvaron szélben integető lombok játékát és eltűnődtem, hogy összezsugorodnak idővel az ember vágyai. Húszas éveimben mindenféle különleges antilopokról és a bozótból rám rontó kafferbivalyokról álmodoztam. Most tökéletesen kielégítené kalandvágyamat, ha a szokott helyen, az árokparton megbújva figyelhetném az öreg bikanyakú bakot. Ehelyett lázas betegen feküdtem a fülledt meleg szobában és kivert a veríték abban a dög melegben. Pedig lapulhatnék a fűben is,- ábrándoztam - miközben kilép a kukorica sarkán a büszke őzbak, szoborrá merevedik, szinte látom milyen fényesen nedves a fekete szutyakja és hunyorog a bal szemével, mivel egy légy kellemetlenkedik körülötte, ám mindeközben feszülten szuggerálja azt a pontot a gazos árokparton, ahol lapulok. Mindjárt elugrik! Egy tökéletes pillanat lenne. Na, fel is tápászkodtam bevenni a bogyóimat. Az utcáról behallatszott egy damilos fűkasza visítása, amit aláfestett egy autóra szerelt hangszóróból üvöltő hang, hogy olcsón lehet gázt és tápot venni a kisteherautóról, a másik irányból a dinnyés közelített elnyűtt ezerkettes Ladáján: - Dííínnyét vegyeneeeek! Békés vasárnap reggel napjainkban. Hová tűnt a gyerekkorom világa? Emlékszem a csendre. Arra, ahogy a szobában az óra kattogása is milyen hangosnak hatott és emlékszem a kiskonyhára, ahol tűz pattogott a sparheltben. Ültem a ládán az asztal mellet egy fárasztó verebészés után és figyeltem, ahogy öregapám darát forráz a malacoknak, még apró főtt krumplit is morzsolt az ujjai között belé. Szinte érzem még ma is az illatát, meg a dohányét. Már nem emlékszem tisztán Fecske, vagy Munkás, vagy milyen is volt az a bagó, de valami füstszűrő nélküli talpas cigarettát szívott a papa. Emlékszem az udvaron gémeskút és eperfa állt, a szőlőben itt is ott is gyümölcsfák voltak és mindig érett rajtuk valami finomság. Emlékszem, hogy lovas kocsin mentünk a faluba. Én középen ültem az öreg Mácskó és nagyapám között és akkoriban még nagyon elégedett voltam a világ sorával. Akkor meg is fogadtam nyomban: Én bizony kocsis leszek, és kockás kendőből fogok kenyeret meg szalonnát enni bicskával! Aztán a világ teljesen máshogy alakult. Volt három lovam és rövid időre elszegődtem csikósnak is, mégsem váltam igazi lovasemberré. Ma internetezek, rádiótelefonon beszélgetek a világ másik felén élő ismerősömmel és nem lett belőlem kocsis, de legalább még most is vadászom. Ha jól belegondolok ez az egyetlen, ami elkísér és segít rendes embernek megmaradni.

Nagy nehezen véget ért az egyhetes kényszerpihenő, újra kiszabadultam a szobafogságból és tulajdonképpen nem maradtam le semmiről. Az üzekedés igen latymatagnak ígérkezett, trópusi pára volt és szinte minden nap hullott eső. Tegnap délután is vízszintesen verte a házfalát jéggel vegyesen a zuhé, késve is értem ki a területre a bak már kint volt a tarló távoli csücskében.

Immár harmadszorra is sikerült megpillantani néhány hónap sikertelen próbálkozást követően. Ekkor alkalom nyílott volna egy 260 méteres távlövésre, de sem lő tehetségem, sem pedig ez irányú ingerem nincsen. Gondoltam túlmegyek rajta és visszacserkelek, de a bak nem várt egy pillanatot sem. Nándi komám mondta is, mikor meséltem neki, hogy talált egy sokkal nekem valóbb nyugodt bakot.

- Milyet?- kérdeztem lelkesen.

- Találtam egyet lefolyó sisakszerű rózsákkal, erősen visszarakott 230 grammos hatos aganccsal, amolyan elrágott és hiányos fogazatú öreg bakot találtam neked, DE CSAK SZAGRÓL! Olyan öreg volt, hogy valószínűleg éhen veszett szerencsétlen, míg rád várt!

Ezen jót nevettünk és vihar ide vagy oda, másnap már időben ott gubbasztottam a 10 hektáros tarló derekánál a virágzó parlagfű és vadkender között. Egyhangú szürke idő volt, semmi sem mozdult a határban, még a sípra sem változott a lehangoló helyzet. Próbáltam suta vágyakozó hangját utánozni kétféle síppal, azután gidahanggal csalogattam később, de csak a szúnyogfelhők rohamozták állásomat kitartóan. Szinte söpörni kellett a kiéhezett vérszopókat az arcomról. Egyszer csak zörög a tarló mögöttem és egy szerelmes őzpár száguldott el mellettem fénysebességgel. Na, csak lesz itt valami, gyulladt fel a remény lángocskája bennem! Mivel az este nyolcat elütötte már az óra és kezdtem türelmetlenkedni, újfent hívni kezdtem sutahanggal és a nyomaték kedvéért panaszos vészsirámmal fejeztem be az előadást. Hátha a féltékenység zöldszemű démona kimozdítja végre rejtekéből ezt az én láthatatlan szellememet. Már vagy öt perce ücsörögtem mozdulatlanul a porban, mikor újra zörögni kezdett a szalma a hátam mögött. Istenem Ő az - ismertem fel a keresőtávcsőben! A hívásra jött e, arra mérget nem vennék, de a faluszéli kocsma felől érkezett, mint a fergeteg. Loholt, mint akit hajszolnak. Hogy a vén korhelynek mi dolga volt a Tópresszóban, a jó ég tudja. Lógó fejjel, tátott szájjal ért mellém, olyan 80 100 méterre halad el mellettem, amit már puskatávcsövön követtem. A fején valami kilógott az összképből, de nem volt időm jobban megnézni, igyekeztem valahogy megállítani, mielőtt megint lemegy a térképről. Ám hiába füttyögtem, rám se hederített. Sípok a begombolt mellényzsebemben lapultak, azokkal bajlódni már nem maradt időm. Láttam, hogy nem fog teljesen megállni, így mikor lassabban ügetett és alkalmas szögbe ért lapockán lőttem. Nagyot puffant rajta a göbecs, hallatszott, hogy csontokat tört. A bak erre begyújtotta a rakétákat, futott, míg engedte az élete orsójáról lepergő spárga. Mikor a spárga végigérve megfeszült, az őzbak hátsó lábaira ágaskodva megállt, mint egy szilaj csikó. Csülkével kettő-hármat még a nyugati horizonton cikázó narancssárga villámok felé kapált aztán hátrazuhanva hagyta el az élet. A távoli égzengés tompa morajlása búcsúztatta az öreg csibészt és én is mellé telepedtem kiélvezni a régen várt pillanatot. Az idő sírósra állt, de a szívem csordulásig tellett boldogsággal. Maradéktalanul jó érzés volt, mert tudtam, hogy bár nem látszik annak, de valami nagydolgot juttatott nekem megint a jó sorsom. A játéknak így lett vége.

Vadászat után késő este még Nándihoz is bezörögtem és olyan körtepálinkával koccintottunk a vén korhely bakom tiszteletére, hogy hét nyelven ír- olvas-beszél!

Majd el felejtettem mondani mi volt furcsa a bak fején! Az öreg harcos egyik füle olyan összegyűrt karfiolformára volt összezsugorodva, mint a birkózóké. Lehet, hogy ezt az emléket is egy kocsmai csetepaté során szerezte legénykorában.

2014.08.03.

Vadászüdvözlettel: Csincsák Róbert

Vadkan vadászat

Tyson

Kezdtem nekikeseredni, valahogy nem boldogultam mostanában a sörétesekkel. Mentem rendszeresen és kitartóan, talán az is volt a baj, hogy nagyon meg voltam feszülve és ez kisugárzik az emberről. Délig nyomozok ilyenkor, megyek 40 kilométert kocsival, meg 10-et gyalog. Délután négytől este kilencig lesem hol itt, hol meg amott a disznót, de sosem ott, ahol kellene. Többnyire még csigabigát sem sikerült látni az utóbbi időben, nem hogy vaddisznót. Eleinte sötétben és gyakran ködben erőlködtem, később a hold azért kikerekedett így volt, hogy éjfélig vártam a jó szerencsét, de hiába. Vártam nádas mentén, legelőn, nyarasban és leselkedtem akácsarjasban, vetésen és tarlón, tuskósoron és agyarfánál, váltó mellett kisszéken gubbasztva és magasleseken is. Egyszer még szórón is ültem, de az eredmény elmaradt. Ez volt a baj. Az eredményt vártam, közben kezdtem megfeledkezni arról, hogy valójában nem is az a fontos. A végére kezdte megelégelni az asszony is a csatangolásaimat:

-Már megint vadászni mész?

Mire a lányom kivédett:

-Miért ne mehetne!? Hátha lőne végre valami vaddisznót!

Na, de a lényeg, hogy a búgás itt is megy legalább 1 hónapja. Hosszú az éjszaka és nagyot barangolnak a disznók reggelig. Mivel megy a búgás, a jó nyomúak össze-vissza tekeregnek, nem a tarlókat-szórókat járják, nem is nagyon esznek szerintem, így nehéz bármi szisztémát találni a mozgásukban. A kondák is egy este lejárják 3 társaság területét. Persze mentem szorgalmasan, lestem a kanok járását. Csak azért is! Volt, hogy tudtam esélyesebb helyet, ahol valószínűleg hamarabb csővégre kaphattam volna egy süldőt, én mégis valamelyik kan bizonytalan váltóját választottam. Ismert vadra valahogy mindig jobb szeretek vadászni.

Scrimshaw

Apránként nevet is kaptak a láthatatlanok. Láthatatlanok igen, hiszen reggelre mindenütt ott volt a területen a kanyargós vadkancsapás és mégsem sikerült egyiküket sem még csak megpillantani sem. Nevet is kapnak általában az ilyen kujtorgó láthatatlan remeték és az én képzeletbeli noteszemben is volt néhány vastagon szedett név a listán. A kerek nyomú, akinek akkora a talpa, hogy átlagos férfitenyér aligha fedi be, elfér a telefonom a körömrészben. A körme eleje elkopott, mint az öreg kanoknak és szélesebb a nyom, mint amilyen hosszú. Ő már nem jár a kondával, mint a "kulcsos kan" (ő a hosszúlépésű), csak akkor szegődik a kocákhoz, amikor akar valamit. Külön fekszik, egyedül jár. Az egyik bükk kátrányos dörzsfa 45 fokban áll, mióta nekidőlt ez a "dömper". Össze is hasogatta. Aztán van egy, aki a kert körül járkál. Területünk szíve 650 hektár disznós kert, magán kézben. Szóval a kerítés mentén is érdemes nézelődni, nyomozni, ott is kőröz egy két disznó ilyenkor, rendszerint igen későn éjjel. Nekem így még nem volt "mákom", de esett néhány jó kan a drót mentén az évek folyamán. Nem szeretek odaülni, de a mai nap rendhagyó volt. Több szempontból is, ugyanis ma jött velem először a pöttöm lányom sárga Spongyabob-os csizmáiban vaddisznót nyomozni - három és fél éves - és kiderült, hogy Tyson nyomait nem egy, hanem 2 disznó fekteti éjszakánként a területünk magja körül. Kinyomoztuk, hogy itthon van és, hogy hol feküdt előző nap. Azt is láttuk, hogy nagyon be akar menni a kertbe.

Scrimshaw

Kidöntött 1-2, valószínűleg már eléggé korhadt tövű akác oszlopot a régi külső kerítésből és a drótfonatot is rendesen próbára tette ez a szerelemtől elvakult kigyúrt fickó néhány helyen. Hová is kellene ülni apának ma este? Talán épp a kerítés tövébe! - morfondíroztam. Bár a tenyészkerteket több soron kerítés választja el a külvilágtól, jobb lenne rövid úton véget vetni ennek a randalírozásnak, előbb utóbb felakad valahol ez az izompacsirta, vagy valami más galibát okoz – agyaltam tovább mialatt jártuk a területet bőrig ázva, édes kettesben a hercegnőmmel. Még szarvasbikákat is láttunk egy tuskósornál, nagyon el is fáradt a nyuszikám, hazafelé egész úton aludt az autóban.

Scrimshaw

Aztán az alkony a randalírozás helyén köszöntött rám. Egykedvűen gubbasztottam a sámlin, körbeölelt az öreg malaclopó (ha ez a rongyos lódenkabát egyszer mesélni kezd…) és a zuhogó eső csak dobolt a kalapomon. Ma úgysem történik semmi, ettől százszor ígéretesebbnek vélt helyeken sem jött meg a disznó mostanában, a tetejében, ebben az esőben tök süket vagyok és olyan sötét lesz mindjárt, mint a néger valagában – rágódtam magamban. De csak ücsörögtem tovább a száraz vaddohány közt a vaskos vaddisznó szagban. Ugyanis a hátam mögött, belül összesereglett egy népes disznócsalád és egyre csak méltatlankodtak. Kiszúrták a gyanús fekete kupacot a kerítés oszlop mellett és nagy fújások közepette legyező alakban előrejött 4 koca, akik időről időre mély gyomorhangon tompán morgolódtak. A kocák mögött, hátul a süldők összebújtak egy kupacban és erre az apjuk is előmerészkedett. A nagy kormos vadkan fától fáig grasszált, egyik másik akácfát felemelt fejjel szaglászta, meg is hasogatta. Közben a vezérkoca felhorkanva riadót fújt, megugrott az egész bagázs, majd kíváncsian visszaőgyelegtek mögém. Moziztak egy darabig, majd mivel látták, hogy nem mozog a valami, a nagy fekete kupac, talán nem is veszélyes - gondolhatták rólam -, így napi foglalatosságaik után néztek. Mialatt egymást tanulmányoztuk a sertésekkel a kerítéseken át, valóban ránk sötétedett. A szakadó esőben kezdett apránként megtelni a gúnyám vízzel, de valahogy nem akaródzott indulni,(pedig ettől lehangolóbb helyen nem lestem vaddisznót mostanában). Kuporogtam konokul tovább, már a csodában sem bízva, egyszerűen néztem ki a kalap karimája alól és hallgattam a tenyészkant a hátam mögött. Nem fordultam meg, de tudtam, hogy ott áll jó ideje. Az eső monoton zaján átszűrődött egy kattogó hang néha-néha, ahogy agyarait összekocogtatva jelzett nekem:

- Figyellek öreg, tudom, hogy ott vagy! Ez az én családom, ne próbálkozz!

Azt hiszem valami ilyesmit mondhatott a maga nyelvén. Olyan nyugodtan ücsörögtem, tán még levegőt sem vettem jó ideje. Miközben így elmerengtem, eszembe jutott, hogy elég jól elvagyok így, de néha nézelődni is kéne, nem csak ücsörögni kukán. Elnéztem balra, nyugat felé, amerre némi világosság derengett még a nyiladékba és ott állt mellettem egy nagy fekete tömeg, Tyson volt az! A mellettem úgy értendő, hogy 6 tyúklépésre! Befelé figyelt, eközben a kabát alatt lapuló puskáról a földre csúszott a távcsővédő kupak és az ördög tudja mikor kapcsoltam be a piros pontot, mikor gyorsítottam a ravaszt és mikor biztosítottam ki a puskát, de az bizonyos, hogy a következő pillanatban a szembeforduló kan homlokon lőve kalimpált a kisszék mellett!

Scrimshaw

Hazaérve egy gyors e-mailt küldtem a napjaimat nyomon követő vadászcimborámnak, miközben csobogott a kádba a forró víz:

Zolikám, olyan rohadt büdös kanszagú a kezem, hogy az már förtelmes!!! Kell pár nap, amíg kikopik!

Vadászüdvözlettel: Csincsák Róbert

2012.11.30.

Gímbika vadászat szeptemberben

A vadászatban az a szép, amit ígér…

Néha azért ad is, de ne rohanjunk nagyon előre.Szeptember eleje óta mentem szorgalmasan hajnalonként- esténként, sokszor napközben is figyeltem egy bikát. Elég sok időt fecséreltem vele, aztán időközben terítékre is került. Ezért most egy sűrű, aljnövényzettel felvert akácos és egy fiatal nyaras mezsgyéjén húzódó keskeny tarlóra járok. Egy elgazosodott spárgaföld, amit lekaszáltak. Jó szarvas járás esik erre manapság és más években is jól szolgált az ide kirakott kis hordozható magasles. A tarló nincs felhántva, szép világosszőke hátteret ad, a gaz sem jött rajta fel és a les mindkét oldalán sokat ígérő szarvas váltók húzódnak. Az erdőtömb túloldalán kukoricáznak a szarvasok éjszakánként és azon túl is kijárnak egy hereföldre csemegézni. Hajnalban pedig átvágnak az öreg erdőn, át a nyarason, és a les mellett jönnek be a gazos akácosba. Ott aztán elfekszenek nappalra. Ez nem is tűnik bonyolultnak, de az információ morzsák begyűjtése időbe telt és a szarvasok sem adják olcsón a bőrüket felénk. Sötétben járnak, mint a vaddisznók. Pedig én elhatároztam, hogy szépen, illő módon szeretnék egy lőhető bikát elcsípni, vagy különben idén is kihagyom. Később, ha elkezdődik a vad etetés, minden lesnél etető, vagy szóró van, engem a szarvas már nem érdekel. Fogyott a szeptember és a gímek csak incselkedtek velem. A minap a közeli itató gödörnél olyan közel hajtotta ki mellettem a teheneit az uraság, hogy kis nyújtózkodás árán az agancsába akaszthattam volna a kalapom. Csak hát megint túl sötétben. Az egyik száron gyenge hármas korona van, ezt tudtam korábbról és ekkor úgy tűnt, hogy a másik szár a középág felett gyanúsan hosszan fehérre van fenve, talán dárdás, de csak talán. Azért az nagy élmény ilyen közel lenni hozzájuk, és sokszor ez is elég a boldogsághoz.

Scrimshaw

Éppen a 20-dik eredménytelenen lesem volt tegnap este a tarlócsíkon. Negyed kilenckor váltott át mellettem a rudli, még azt is türelmesen kivárták, hogy felhő takarja el a holdat kiváltás előtt. Természetesen a hajnal újra a kakasülőn köszöntött rám. Még teljes sötétség terpeszkedett a tájon, amint elhelyezkedtem és már közeledett is a törés, szarvas érkezett. Rajtam pedig kezdett kiütni a letargia. Hát ez ma is a szokásos menetrend szerint fog alakulni gondoltam, és kisvártatva jobbra ki is tolult egy nagy fekete test a nyaras sarkán. A bika. Már a testalkata és mérete okán gondoltam, mert a szurok sötétben még agancsszár sem látszott a fején, nemhogy ágak. Át is lépett a nagyságos úr csendben, egymagában, én meg felnéztem az égre csodavárón és hopp, hosszú csóvát húzva fényes csillag hullott a horizont felé! Na, gyorsan kívántam valamit! ( El sem árulom Nektek Barátaim, hogy egy világosban átváltó dárdás, vagy villás agancsú lőhető gímbikát. ) Aztán újabb ágtörés és már hallottam is, ahogy bevált a jövevény elém a nyarasba. Még ne!- kérleltem. Még mindig nagyon sötét van!

Közben hallottam, ahogyan a bika, merthogy ez is az volt, móresre tanít egy szerencsétlen facsemetét. Csépelte egy darabig az agancsával, aztán megindult határozottan, nekem jobb felé. Na, ez itt megy el a számba és ebből sem fogok eleget látni a bírálathoz, gondoltam lemondóan, de a szelem elbizonytalanodott egy pillanatra, meg is libbent, kavarodott és a bika elcsendesedett a sűrűben. Vártam az elugrás robaját, de nagyon át akart vágni a nappali tanyájára, így megindult, hogy immár balról megkerüljön. Gyorsan áthelyezkedtem a másik irányba távcsővel, puskával, mi egyébbel. Közben tűrhetően derengeni kezdett és valami megmagyarázhatatlan bizakodás és nyugalom töltött el.

Totojázz még kiskomám, tanakodj, téged ma végre rendesen megnézlek- biztattam a bikát magamban!

No, a szarvas szót fogadott és hezitálni kezdett, majd újra megfordult és ismét a jobb felemen törte a sűrűt. Eközben közel s távol színe lett a tájnak. Mire hangtalanul visszacihelődtem meg is jelent a tarló szélén az agancsár. Elnézett balra, majd elindult a tarlón, nyolcvanra sem volt. Atya világ, micsoda fehérre fent tűhegyes, hosszú dárdák meredeztek mindkét agancsszáron! Kísérte már a szálkereszt és a vad megállt a tarló közepén. Na, most nagyon egyenest kell lőnöm, futott át az agyamon, mert itt nincs rohangászásra sok lehetőség, az államhatár közelében ülök. Durr, dörgött bele a hajnalba a puska és a bika magas lapockalövéssel tűzben rogyott! Illendően köszönetet mondtam annak a csillagnak, aki kivezette elém a bikát, na és a Fennebbvalónak nemkülönben. Jó érzés volt, hogy nem kellet rohanni sehová, jutott idő körbegusztálni a zsákmányt, megadni az elejtett vadnak kijáró méltó tiszteletet. Nekem ezt nyújtotta 2012 szeptembere, az idén mégis lőttem gímbikát. Egy szép vasárnap hajnal volt a mai, azt hiszem méltó befejezése az elmúlt heteknek.

Scrimshaw

Vadászüdvözlettel: Csincsák Róbert

Augusztusi kan

Tavasszal figyeltünk fel a termetes vadkan csapására apróvadas területünkön és hónapokig tartó taktikázás vette kezdetét. Nem csak a nyomában jártunk, de néha elég jól megsaccoltuk azt is hová fog lépni, de a siker elmaradt. Kitanult, állandóan űzött apróvadas vaddisznó volt őkelme.

Képes volt 20 percenként csak néhány lépést haladni a kukoricásban, aztán hangtalanul mégis kereket oldott a sorok mentén, elkerülte a tarlókat, nyíltabb területrészeket, kámforrá vált. Ha valamit megneszelt, napokra, hetekre nyoma veszett. Legutóbb egy kukoricásokkal körbevetett nádasban húzta meg magát. A nádas valamikor horgásztó volt, de eliszaposodott, feltöltődött. A nádasba ékelt régi csónakkikötő töltésén száraz helyen feküdt általában a disznó, innen járt ki az árkot átúszva a végeláthatatlan, egybefüggő tengeriföldekre csemegézni.

Urasan élt, védett helyet talált magának a kan, míg a nyomára nem bukkantunk. Ekkor a csapásán kitapostunk (Zsolti komámmal közösen szőttük terveinket a kan kézre kerítésére) egy sor kukoricát egy darabon és 3 nap pihenőt hagyva a disznó megnyugvására, én kezdtem ezen a helyen a lesben ülést.

Scrimshaw

21 órakor megreccsent a sűrű, elindult esti sétájára a nádi szellem. Eljött a nyílás széléig és egy órán keresztül célra tartva vártam rá, ő pedig egy órán keresztül várta moccanás nélkül, hogy körbe forduljon a szél! Természetesen Ő győzött, a szél fordult, Ő pedig lábujjhegyen távozott. Nem ám nagy hajcihővel, fújással, csörtetéssel, csak csendben angolosan, ahogy hozzá illik. Fél óra múlva már a nádas túl oldalán jelezték az őzriasztások, hogy merre jár őkelme. Egy szóval minden hájjal megkent, nekünk való méltó párbaj félnek ismertük meg a nagytalpút. Egy képzeletbeli statisztikai táblázatban gyűltek a kan győzelmeit hirdető pálcikák, a vadászok rovatban pedig a nullák és az apróbb részeredmények virítottak. A család megértő türelemmel szemlélte az éjszakákon át, több ezer hektár kukoricás mélyén zajló, látszólag értelmetlen Don Quijote harcunkat.

Scrimshaw

Tegnapra kicsit be is sokalltam ezzel a kilátástalan macska egér játékkal és hűtlenségre adtam a fejem. Hiába volt az éjszakára ígérkező remek holdfény én mégis útra keltem. Őzhívást terveztem estére a másik tagságom homoki területén, pedig nagy pecás barátom, Atti váltig bizonygatta: - Ma ülj ki disznóra, lősz egy 70 kilós kant, meglátod!

De én bőszen hajszoltam a kisautót, vártak az őzbakok és fél úton járhattam már, amikor Zsolti csörgette a telefonom: - Nem jössz ki disznóra, újra meg kellene próbálni a vak düllőt, láttam disznónyomot a sárban?

Na, most mi legyen? A babona szerint visszafordulni állítólag nem szerencsés dolog. Természetesen fék, hátra arc következett, mint mikor a huszár lova trombitaszót hall. Motoszkált bennem a disznólövést jövendölő jóslat, meg pöttöm lányom meglátása is: - Apa, megcsinálták a holdat, látszik már a másik fele is!

Otthon még az őzsípot is kicseréltem az új késre, ami a legutóbbi disznólövés, a beavatása óta fiókban pihent és egy óra múlva Zsoltival a vak düllő porában lopakodtunk a kukoricások és napraforgó táblák rejtett mélyén. Elértük a „disznónyomos” nagy sarat, a tócsát, ami a földútról mélyen behúzódott a tengeribe is. Zsolti itt lemaradt a megbeszéltek szerint, én pedig meg- megállva, hallgatózva tovább cserkeltem egy dombbal előre, egészen a földút zsákutca szerű végéig. A hold egyre magasabbra kapaszkodott, erősen szürkült, beesteledett már. Mivel sehol sem láttam frissebb disznó nyomot út közben és gyanús zörgés sem hallatszott sehonnan, visszaóvatoskodtam egy keskeny búzatarlóig, ami mellett korábban eljöttem, eredetileg balkézre nyílott az utamról. Itt egy erősebb terephullám után lenyúlt a nyiladék egészen egy gazos árokig. Feljebb az árokban dagonya is van, és onnan harsant kisvártatva őzriasztás, gyorsan felcihelődtem erre az első dombra a tarlón, hátha erre próbál visszafelé elsunnyogni az esetleges disznó az árok mentén. Kifordítottam 4 szál kukoricát a szélső sorban, ide telepedtem a kisszékre. Jól mutathattam, legalább úgy, mint egy jól sikerült madárijesztő a tüllszúnyoghálós széles karimájú kalapban, kabátban, bőrkesztyűben. De hát ez nem divatbemutató volt, a túlélés volt a cél abban a fergeteges szúnyog invázióban, ami manapság a határban járja. Na, meg nem is mérgezem magam a szúnyogriasztós kemikáliákkal, a felesleges szagosításról nem is beszélve. Tétlenül ücsörögtem, hallgattam a szúnyog lagziban, hogyan húzzák a muzsikusok a talp alá valót és a holdfényben fürdő tarlón sokáig nem is történt semmi. Eközben a rafinált kanunk vigyorogva behúzott magának egy újabb győzelmi pálcikát a virtuális táblázatba, mert megfürdött a kukoricás jótékony takarásában Zsolti orra előtt, aztán olyan nesztelenül, mint ahogyan odament, le is lépett onnan, csakhogy felém… Ez alatt én bőszen figyeltem az árok felé, meg lekötött egy zörrenés és súrlódás zaja is, ami a tengeri tábla mélyéről szűrődött oda hozzám szemből, de csak egy borz borzolta az idegrendszeremet. Könnyen ment neki, hiszen 3 éve is elmúlt azt hiszem, hogy nem lőttem itthon disznót. Amint elcsendesedett a távolodó borz csatangolása, megszokásból elnéztem jobbra, amerről jöttem és a szívem megállt egy pillanatra, mert a sejtelmes ezüstös fényben tündökölve a tarló közepén, az útnál amerről jöttem, kint állt a DISZNÓ a laposban! Olyan hangtalanul érkezett a kocsi csapás felől, talán át is szökött volna mellettem 70 méterre, ha bele nem ütközik a korábbi nyomomba. Akkor vettem csak észre, amikor visszafordult már. Bele pillantottam a keresőbe, egyes kannak, legföljebb 70 kilósnak véltem. Már indult is vissza a kukoricás fekete árnyékának takarásában, amit követtem a céltávcsőben. Kegyetlenül citerázott a szálkereszt. Amíg a kan szemben megállt a szélső sor mellett, begyújtottam a célkereszt parazsát. Ekkor elfordult, egy pillanatig megtorpant keresztben a megállapodó parázs mögött… CSÍHH-ZUPP, hallatszott a puska hangjával egyszerre a dübbenős becsapódás is. Elszabadult a pokol, a sártól és vértől csöpögő Belzebub bevette magát rejtekébe. Csak úgy recsegett-ropogott, talán még nyögött is a kukoricás amerre haladt félkörben a dombra fel , mögém. Ekkor hirtelen beállt a csend és belém mart a kétely, talán sebeztem, talán beállt és sor mentén menekül már, megint lelép- pörögtek a feltóduló érzelmek gerjesztette gondolatok az agyamban. A rálövés helyét könnyen megleltem pár petty vérrel és egy húszforintos nagyságú rózsaszín kásás valamivel, ami lehetett tüdő és háj éppúgy, vagy a kettő együtt, ahogy elkentem az újaim között. Szerencsére nem volt a lelet bélszagú, de az önbizalmam nem lett nagyobb a nyomok alapján. Fél óra múlva már ketten szöszmötöltünk a nyomon és elindultunk egyre beljebb a kukoricásban. Eleinte a kidöntött, összetört szárak, szerterepült kukoricacsövek vezettek minket, később azonban az összesározott kukoricaszárakon a vér is megszaporodott, sőt mintha „kinyitották volna a csapot”, mindkét oldalán vérzett a sebzett kan.

- Te, lehet, hogy hátba lőtted ezt a 70 kilós disznót? Néhol csípő magasságig véres a kukorica!- szólalt meg Zsolti bujkálás közben. - Csakugyan, de itt a nyoma is rendesebb, pedig nem sárba lépet, te ez a nagy kan lesz, valószínűleg rendesen benéztem a holdfényben a laposba álló disznót!

- Állj meg, itt van valahol! Érzed ezt a kanszagot?

És csakugyan, egy szűk ívű jobbra kanyarodó letarolás a kukoricásban egy kikandikáló vaddisznó csülökben végződött. A tavasz óta nyomozott nagytalpú feküdt előttünk a csapás végén! Mindkét tüdejét átverte a lövés és bő 80 métert tarolt le a sűrűben a nagybeteg vadkan. Azt hiszem hallani lehetett a lelkemről legördülő nehéz kövek zaját, ahogyan átadta helyét a kétely a boldogságnak. Hát meglett végre a párás hajnalokon, forró délelőttökön hónapok óta bogozott termetes csapás legvége, a legutolsó lábnyom is. Messzire hallatszott az éjszakában az emelkedett, hangos diskurálás a tengeritábla közepéből és később persze a hangos fújtatás is, amint utolsó útjára kísérte a nagytalpú kant a két boldog jó barát.

Scrimshaw

Ui.: Fogát ne kérdezzétek Barátaim, nem tudom mekkora, mert benne hagytam. A legfontosabbat a lelkemben elraktározva viszem magammal tovább, amit ember el nem vehet tőlem többé. Nagy testű, de fiatal kan volt.

Vadászüdvözlettel: Csincsák Róbert

Az új kés megvérezése

Dög meleg volt. Igazi hőségriadós, extra UV sugárzásos gutaütős harmincnyolc fokkal köszöntött ránk július. Ontotta a vibráló forróságot magából a táj.

A szárazságtól összesodródott kukoricalevelek esőért imádkoztak és a mindig vidám sárga pártás napraforgók lehorgasztott fővel, kókadtan motyogták maguk elé, szomjazunk! Beérett aranyló búzamezők felett piszkos szürke porterhes volt a horizont és egyre szaporodnak a tarlók. Színes óriás bogarakként másztak a gabonatáblák között a kombájnok, teherautók, kamionok. Itt is, ott is felsorakoztak az első szalmabálák a határban és olyan őznász váró vidám hangulatban telt a napom, pedig disznó vadászatra készülődtem. Végre elkészültem a saját késemmel is. Már nem lyukas a suszter cipője, így adott volt a feladat, föl kellene avatni, jó volna megvérezni a vadászkést! Otthon manapság kevésbé voltam szerencsés a vaddisznókkal, így hát nyakamba szedtem a lábaimat és illa berek nádak erek, meg sem álltam Imi barátom kapujáig. Megebédeltünk és vadászat előtt még betértünk Békés Sanyi bátyánkhoz is egy baráti beszélgetésre. Megvitattuk a világ dolgait és, hogy mitől jó egy vadásztörténet. Megcsodáltuk a szibériai és góbi kőszáli kecskéket, akiket a Jó Isten jókedvében teremtett (bár nem vagyok megrögzött hegyivadász fanatikus, de szerintem a kosféléket is) és e közben Imi barátom fejében is lassan kialakult az éjszakára vonatkozó terv.

Miközben összecihelődtem a terepjáró mellett, meghallgattam a baráti eligazítást:

-Itt ez a kopasz búza csík előttünk, ez tűnik a legígéretesebbnek. Talán száz méter széles és elég alacsony, néhol térdig ér. Vannak benne letaposott részek is, ezen a táblán hamarabb kilátszik a disznó. Ügyesnek kell lenned, mert tele van magasabb gazfoltokkal, látod. Olyan a szélben, mint az Afrikai Szerengeti ezzel a sárgára aszott magas fűvel. Ha megjönnek a disznók, lehet, hogy óvatosan kísérgetni kell majd őket, amíg valamelyik jó helyre ér a lövéshez, de meglátod szép lesz. Két oldalról repcetarló van, a jobb oldalin menj le az aljba, ott találsz a fiatalos akác sarkán túl egy magaslest, arra ülj fel. Lent az aljban patak van és nádas, arrébb egy bolylis tó. Sötétedésig maradj a lesen. Fiatal sakált is láttak itt mostanában és ahol fiatal, van, megjöhet öreg is. Lőni kell őket a mintavételek leadása miatt is. Később óvatosan cserkelj végig a búza mentén hallgatózva, akkor már jó lesz a szeled, látod keleti. Tizenegytől fél kettőig az első dombon fogják a búzát legelni a disznók. Ügyes legyél!

Scrimshaw

Tudtam, hogy amit barátom mondott, szentírásnak vehetem, mégis mindig meglep, mennyire pontosan képben van a területével, vadállományával. Tíz órakor lövés pattant a távolban, valahol elindultak esti portyájukra a vaddisznók. Lassan kezdett megszáradni a hátamra tapadó átizzadt ing és a szúnyogok is egyre aktívabban támadtak, körém telepedett az éjszaka. A sakálok nem jöttek, így lassan elindultam első éjszakai portyámra a búzaszélen. Apránként haladtam a zörgősre száradt repceszárak között keresgélve a következő lépést a tarlón. Aztán elértem megbeszélt időre a kiszemelt dombot és alig támasztottam tíz perce a lő botom, amikor az aljban őzriasztás harsant. Hegyeztem a fülem és igen, kisvártatva egyre erősebben zizegett előttem a gabona, megelevenedett a búzaföld. Lassan körbevettek a kosztoló vaddisznók. Azt hiszem abban a percben a földtulajdonos szíve másért vert volna szaporábban, mint az enyém. Keresőtávcsővel pásztáztam magam körül a sárgás holdfényben fürdő kalásztengert és nem is olyan messze, bal felé felbukkant egy fekete csík a kalászok felett, talán 70 méterre csámcsogott a disznó. Süldőnek néztem. Léptem párat felé, hátha többet láthatnék belőle, persze onnan még annyit sem mutatott. Ekkor váratlanul előttem is kibukkant egy valamivel nagyobb darab disznó egy letaposott foltba, moccanni sem mertem, de már késő volt. Fejét magasra kapva füleit, mint két rojtos szélű fekete vitorlát előremeresztette és nagyot fújva megperdült, hogy elnyelje a búzamező! Egyszerűen meglátott a koca, még merje mondani valaki, hogy vaksi jószág a disznó. Biztos vagyok benne, hogy legalább olyan jól látott engem, mint én őt. A süldők értetlenül feljebb futottak balra, majd egy kis hallgatózást követően motoszkálni kezdtek. Kerestem őket a távcsőben jóval feljebb, mint gondoltam meg is találtam két gyanúsan fekete foltot a szembe sütő sápadt teliholdfénynél. Megpróbáltam közelebb osonni hozzájuk és sikerült is belopni a két fekete gazfoltot, miközben elmentem a két lapító disznó mellett, akik hang nélkül távoztak a veszélyessé vált helyről. Felsült a tudományom! Közben Imi is hívott, hogy megkérdezze mi az újság? Elkeseregtem mi az eredmény, amire azt javasolta menjek el a cuccomért a leshez, ő már a tábla végén vár, ahol kirakott. Átültet egy másik helyre - mondta. Miközben felmálházva lopakodtam visszafelé a tarlón a búzától jókora távolságot hagyva, cókmókomban kotyogott az ásványvíz. Nem akartam tovább zaklatni a helyet, hátha a következő vendég nálam sikeresebb lesz itt, így megálltam szerelvényt igazítani, amikor hallom, hogy surrog a búza újra, és már röffenés, csámcsogás is hallatszott.

Gyors telefon:

- Megint bent vannak a búzában, itt esznek a dombon a disznók.

- Csinálj valamit, megvárlak!- jött a nyugodt válasz.

Cókmókot hátrahagyva újra hadi ösvényre léptem és már megint a búzaszegélyben távcsöveztem a hívatlan betakarítókat. Elég közel jutottam. Balról felbukkant egy homlok és két fül. Süldő. Egyedül zörgött, szemben állt, csámcsogott - szemből nem lövök rá, gondoltam, majd csak elfordul - meg jobbról is közeledett egyes disznó, nem volt nagy, ki sem látszott a búzából (művelési nyomban jött, ugyanakkora volt). Ekkor a szemben csámcsogó „bio kombájn” felkapta a fejét előttem és megismétlődött minden majdnem pont úgy, mint korábban! Hogy az a leborult erre meg arra! Szóval felkapta a fejét, meglátott, elugrott, mire a jobbról közeledő süldő kinézett a búza felett, akit sebtében fültövön suppantottam mintegy harminc-negyven méterről. Mindjárt be is léptem hozzá és szerencsésen meg is leltem a művelési nyomban kalimpáló emsét (59 kg volt). Na, végre! Így sikerült kiköszörülni a csorbát és megtörtént az örömteli késavatás is, amit úriasan Szentkirályi vízzel mostunk tisztára a beavatás után. Hajnalig még hátralevő órákat egy ettől is szebb helyen, egy másik toklász nélküli búza mellett álló lesen töltöttem.

Scrimshaw

Valóban gyönyörű előadás volt az erdei színházban. Láttam holdfényben vonuló ígéretes tizenkettes szarvasbikát, kergetőző rókákat és kilestem egy újabb erdei titkot is.

Scrimshaw

Az őzek úgy tűnt megkergültek, nem ismerik a naptárat, idejekorán kezdtek ráhangolódni a nászidőszakra. Nem tudták, hogy még csak július negyedikét írtunk. A világossággal egy bak közeledett a kalászokkal bíbelődve a tábla közepén, éppen előttem. Kisvártatva kijött egy suta a lesem alatt és amint észrevette a lovagot a kalászosban, riasztó hangot adva felé rohant.

Scrimshaw

A bak először értetlenül bámulta a közeledő feldúlt hölgyet, majd észbe kapva riasztani kezdett immár ő is és elé szaladt az érkezőnek. Megálltak egymással szemben. A bak konyított, mint a hamis ló, (A hamis ló, füleit hátrasunyva, begörbített nyakkal figyeli a mellé lépő embert és várja a pillanatot, amikor belerúghat-haraphat, konyít.) miközben a suta körbejárta a lovagját. Ekkor hirtelen varázsütésre elől a suta, nyomában az őzbakkal cikázva futásnak eredtek. A távcsőben jól látszott, ahogy a vad hajszában pattogva repülnek nyomukban a kipergő kövér búzaszemek és eltűntek a dunántúli dombok között. Később, mielőtt a forróság újra a tájra telepedett, felharsant a vadászkürt szava is. Messze hangzott a vaddisznó halála, majd a vadászat végét hirdető kürtszó is ide- oda csapódott a kukoricások felett.

Scrimshaw

Scrimshaw

UI: Ország kincse aranya, legszebb megye Baranya! Na és éljen a leendő Garéi „pógármester”, már ha az, az én elképzelésem szerinti vadászember lesz!

Scrimshaw

Vadászüdvözlettel:Csincsák Róbert

Kicsit leléptem...

Elegem volt már a munkahelyből, nyomasztott a 4 fal között rám bámuló 6 számítógép monitor és a folyton csengő 5 telefon az íróasztalon, egy kis szabadságra vágytam. Éppen kapóra jött egy baráti meghívás Baranyába, leléptem hát vadászni.

Scrimshaw

Több napra felköltöztem a Kopasz-hegyre, a Tenkes szomszédságába egy cseresznye és diófák között megbújó fehérre meszelt présházba. Nincs ott tulajdonképpen semmi. Nincsen víz, se villany, se egyéb földi hívság, csak a nyugalom és kemence mellet egy ágy, ahol meghúzhattam magamat pár napra. Ennél több most nem is kellett.

Scrimshaw

Rigó sárga repceföldek borították a dombok hátát és ahol a dombok lába összeért, a völgyben hosszan elnyúló sásos, nádas, bozótos, néhol fákkal tűzdelt bokros sűrűnek a közepén csendesen csordogált egy kis patak és a szélén állt egy magasles.

Scrimshaw

Ide rendezkedtem be egész éjszakára első nap. A hátam mögötti akácerdőben méhészek szedelőzködtek, ahogy esteledett. A szél is rendesen tette a dolgát. Jó irányból fújt, nem kavargott árulkodón és a mézédes akácvirág balzsamos illatával betöltötte a levegőt. A hold úgy tűnt, még sohasem volt ennyire közel a földhöz, mint ezen az éjszakán. Csodálatos ezüstös fénybe fürösztötte a dombokat. Számítani lehetett rá, hogy zavarja, még óvatosabbá teszi a serte vadat ez a nem mindennapi világosság. A kukoricavetések helyett, most ígéretesebbnek tűnt az a bozótba vágott nyiladék ott a lesem előtt és az esélyeket fokozandó, gondos meghívóm még kukorica törtszemmel meg is hintette a nyílást. Békák brekegtek a tücskök is hegedültek és a patak parton egy szerelmes csalogány dalolt folyvást, de egyéb hangok is átszűrődtek a koncerten. Tíz óra is elmúlt már és halkan súrlódott egy test a patak menti sűrű mélyén, aztán elpattant egy ág. Felkelt hát a disznó a sűrűségből kimagasodó füzek alatt, vagy talán a repcéből érkezett. Aztán a vízpartról hallatszott fogak kocogása és elpattant egy csigaház. Mint egy alma, akkora csigákat csalt elő a lehűlt levegő és a lecsapódó esti pára. A távcső gumiborítása és a puskatus is szironyos tapintású lett. A következő pillanatban a csatorna jobb kézre eső felső részéről recsegés, ágak törése és egy sivalkodás hallatszott. A hangokból ítélve odacsapódott az érkezőkhöz az addig előttem matató disznó. Telt múlt az idő és a kompánia, ha lassan is, de közeledett. Már a bevágás bal feléből is hallatszott törés és lassan körbevették a tisztást a disznók, majd hirtelen csend lett. 10-15 perc is elmúlt a feszült várakozással, amikor balról egy koromfekete szellem türemkedett be a nyiladékom közepébe és varázsütésre megelevenedett a sűrű. A hintés végében a patakparti árnyékos rész sötét leple alatt is szellem alakok matattak a kiszórt vacsorán, végül jobbról is megjelent egy szurtos fej a bokrok között és kisorakoztak végre a süldők. Malacot nem láttam, de a középen turkáló nagy fekete disznóval nem is foglalkoztam tovább. Bár gyanúsan tartották tőle a távolságot a többiek, de jobb nekem ebben a május eleji időszakban egy biztos süldő, mint a kétely és kockázat. – gondoltam. Immár céltávcsövön keresztül mustráltam a jobb szélen kavargó világos kabátosokat. Volt egy kisebb disznó az ifjak között, annak a homlokán pihent a célkereszt, ám mindvégig szemben turkált, nem akaródzott neki keresztbe fordulni a tiszta lövéshez. Az is lehet, hogy gödörben áll nem is kisebb – morfondíroztam - amikor a háta mögött nézeteltérés támadt a süldők között és a kakaskodás után egyik vitéz elszaladt, a győztes pedig szépen keresztben állva (dehogy is állt szépen keresztbe) kivívta a figyelmemet és már huppant is a nagy krumpli az elejébe! A dörrenésre egyetlen reccsenéssel eltűnt mindenki a rekettyésben a kosztosokból és a hirtelen beállt halálos csendben, a rövidke hatásszünetet követően hallottam, hogy amerről jöttek, arra felé lábujjhegyen osonva távolodik a konda. Úgy somfordáltak el, mint akik rossz fát tettek a tűzre. Előkotortam a zseblámpát és a fénykéve végigtapogatta a nyiladékot és nem talált semmit, így miután kivártam az ilyenkor szükséges időt lemásztam a lesről megkeresni a rálövés helyét. Elsőre semmi említésre méltót nem leltem, aztán mégis. Nézegettem egy belógó letört ágat és azt fontolgattam, vajon én lőttem e el, amikor arrébb észrevettem a földön egy hüvelykujjnyi tüdő darabot. Kezdtem megnyugodni és néhány lépésre már szépen locsolta is a vért, tehát rendesen eltaláltam a disznót. Amint tovább kúszott a lámpafény azt is észrevettem, hogy a patak túlpartján is volt kenés bőséggel a lombokon. Itt egy nagy ugrás következett és folytattam a túlparton a nyomkövetést. Átjutott a sebzett egy kidőlt fán és egy másiknak neki ment, majd áttörte magát egy bodzabokron és a sásos fűben folytatta kacskaringós útját a távolról is jól kivehető, vöröslő csapás. A lövedék szépen tette a dolgát, hamarosan ráleltem a zsákmányra is. Az emse süldőt lap középen érte a lövés, elvitte a szívet is és hátrébb, alacsonyan távozott a Mega. Miután mellételepedve kiörömködtem magamat, a levetett nadrágszíjam a röfi orrára hurkoltam és az akadályokkal teletűzdelt utat megtettük visszafelé is. Amennyire bírtam lehúztam a disznót a víz szélébe és mivel bakancsban voltam, a patak felett ugrottam egy pontosan 150 centiset, merthogy éppen ennyit engedett a nadrágszíj. Aztán a túloldalon a patakszéli latyakba érkezve éppen elkaptam még a másik kezemmel a térdemig lecsúszó nadrágomat is. (Épületes látvány lehettem.) Ezután már hamar felértünk a kocsi csapáshoz és a vad rendbetételével is végeztem, amikor barátom az édesapjával odaérkeztek. Az este hátralévő részét egy újabb ígéretes helyen töltöttem, ahol szintén megjött a disznó, ahogy Imre barátom megjósolta. Disznó szerencsém volt, de ez már egy másik történet lehetne.

Scrimshaw

A lényeg, hogy ez volt az első vad, ez az emse az első olyan vaddisznóm, amit méltó vadászkürtös tiszteletadás búcsúztatott. Köszönettel tartozom mindezért Vig Imi fórumtársunknak és a gazdag Ócsárdi vadállománynak! A vadásznapok, az egész éjszakás lesek hamar elillantak és sok szép élménnyel gazdagon egy jó baráttól búcsúzva indulhattam haza a kis présházból, fáradtan, de ismét kisimult lélekkel.

Scrimshaw

UI.: Feleségem is mélyen meghatotta ez a hír, a beszélgetés megközelítőleg a következőképpen zajlott:

- Szia, disznót lőttem és …

- Szia! Kuka nap van, mi a fenét raktál a kukába?

- (Juj, ezt elfelejtettem!) Betont! – hatásszünet – Tudod, levéstem a terasz oldalát. Nem volt sok…

- B…+, alig bírtam kivonszolni a ház elé…

A másik nőci az életemben hamarosan ünnepli a harmadik szülinapját, ő is belekotyogott:

- Anya, vaddisznót lőtt Apa?

- Igen Picikém?

- És Anyaaa, van benne töpörtyű???

- Nem Picikém, a vaddisznóból nincsen töpörtyű.

- Na, akkor én nem szeretem a vaddisznót!

Scrimshaw

Vadászüdvözlettel:Csincsák Róbert

Szalonkázás

Valójában magam is az volnék, egyszalonkás vadász. Sok év eredménytelensége után sikerült az elsőt és egyetlent terítékre hozni. Valahogy nekem is előbbre való volt a disznó vadászat, de minden évben néhány alkalmat rászántam a tavaszváró szalonkalesekre, a kilencvenes évek eleje óta. Felénk nem gyakori, de szinte minden évben megjelent szalonka a területünkön és esett is egy-egy évente. Nagy sokáig látni sem sikerült belőlük, pedig már utaztam is 25-30 kiló métert szomszédolni, vendégségbe egy újabb lesért, hátha idegenben könnyebben összejön, de évekig nem akart összejönni a találka a titokzatos madárral. Aztán egy este a vadászházi erdőnkben, húzáson megtörni látszott a jég és eldördült az a régóta őrizgetett papírhüvelyes patron (kipróbáltam korábban azt a zsebnyi papírhüvelyes öreg lőszert, prímán gyűrte gombócba a galambokat). A hátam mögül érkezett a madár egyedül és élettelenül hullott a lövésemre, messze elém a szederindás bozótba. Hallottam, ahogyan földet ért, de hiába kerestem kutya nélkül négykézláb, rám sötétedett és kifogyott a két nálam lévő zseblámpa is, nem került a szellem madár aggatékra. Időközben megnősültem és a szalonkázás lassacskán családi programmá alakult az évek alatt. Ez volt jobb híján az egyetlen olyan vadászati mód, ahová a feleségem is szívesen eljött. Ilyenkor nem csíptek a szúnyogok, nem kellett hosszú órákat mozdulatlanul és szótlanul várni, kéklett az erdő alja az ibolyáktól, egyszóval remek alkalom volt, hogy egy kis időt töltsünk együtt a friss levegőn. A madárka viszont rendszeresen elmaradt a találkákról, talán nem akart hívatlan harmadik lenni a randevún. Feleségemben az eltelt évek alatt kialakult egy nézet, amivel remekül lehetett engem viccelni, piszkálni. Szerinte nem is létezik ilyen madár, legalább is akkor még azt gondolta, és kezdtem hinni én is. Aztán eljött az utolsó ibolyaillatú március, amikor még gond nélkül vadászható volt. Nem kapkodtam, kivártam az érkezésükről szóló első hírt és másnap kézen fogva kimentünk feleségemmel friss levegőt szívni a téli álmából ébredező erdőre. A jól megszokott helyen, a vadászházi erdőben a homokbánya melletti sűrű felé sétáltunk és a téma megint a madár volt. Létezik e, vagy nem, egyáltalán honnan ismerem meg, ha eljön a pillanat, hogy néz ki pontosan a szellem madár? Ekkor egy erdei szalonka reppent fel a lábunk alól…kaptam volna a puska után…de a párom nem eresztett, erősebben szorította a kezem!

-Mint kalimpálsz?

- Ez a madár volt az!!! - de már én is nevettem, dehogy bántam a puskát, végre fényes nappal ott reppent fel az orrunk előtt, és nekünk akkor ez is elég volt a boldogsághoz.Aztán megálltunk csendben az elhagyott öreg kotorék mellett egy mélyedésben, ahonnan jó kilövés esett a bokrok felett. Esteledett. Feleségem minden érkező madarat elsőnek jelezett.

-Az szalonka? Ott messzebb- mutatott egy a sűrű fölé magasodó hagyás fa felé.

-Nem, kacsák.

-Itt jön egy!

-Az egy rigó!

-Balra, ott repül!

-Denevér. Olyat keress, aminek szívószál lóg ki a szájából. Hosszú csőre van.

-Szembe jön, jobbra fordul, ez már az lesz nem?

-Á…..ÁÁÁÁÁ ….Bámmm!

Na, itt megállunk egy szóra. Volt a párommal köztünk egy régi egyesség. Ha véletlenül szalonkát lövünk, akkor ő ott marad a leshelyen és irányít engem a leesés helyéig a sűrűben. Másképp nem lesz meg a lelőtt szalonka, magyaráztam. Nos, gondolom, már az olvasó is rájöhetett. Természetesen, mint a kölyök vizslák, úgy rohantunk mindketten a bozótba hullott szellem madár után és alig hittük, de meglett! Most is itt figyel, fekete gombszemeivel a puskaszekrény tetején. Van már bizonyítékom, elhihetitek, létezik!

A trófeának számító tollakat ezüstbe foglaltatva kalapra tűztem, hordom azóta is.

Vadászüdvözlettel:Csincsák Róbert

Merengés

Korábban érkezett a tél. Még csak november volt, de a vad már hótakaró alól szedegette össze a napi betevőjét. A hóban egy ember battyogott a jeges szél fútta fagyosan zizegő kukoricás felé. Jóleső melegség járta át az öreg vadász testét, olyan amilyet a jól végzett munka, az egész napos vadetetés után érezhet az ember. Ilyen volt ez a nap is.Traktorral törték a havat, hordták az életet adó szénát és szemes kukoricát az etetőkbe. Az erdősáv fáin éjszakázni készülődő varjak károgtak, és a következő szélfuvallat jeges hódarát vágott a háromlábú kisszékre ülő kimelegedett vadász arcába. Borzongás futott végig a testén és feljebb gombolta a kopott lóden gallérját, megigazította az ölében keresztbe fektetett puskát, aztán emlékei között kotorászva elmerengett.

Gondolatban régmúlt ökörnyálas, pókháló szaggató szeptemberek sejlettek elő, amikor zöld leveles gallyat tartott maga elé cserkelés közben, hogy az arcába tapadó harmatos légyhalászhálókat elkerülje. Nyomában foszlottan csüngtek alá az imént még harmatcsepp cicomás pókfonalak, és a diónyi keresztes pókok ijedten menekültek a levelek fonákja alá. Gallyak csapódtak vissza léptei nyomán, miközben a vadász szeme előtt az évek során lövés nélkül elengedett szarvasbikák sejlettek elő az emlékezés dohos félhomályából, ballagtak egymás után. Némelyik megállt, gesztenye szemével kémlelt a nyiladékon álló ember felé, orrcimpája tágult, izmai megfeszültek, hátára vetette csontkoronáját és a többiek után lendült. Fiatalok és középkorúak, ígéretesek és gyengébbek vegyesen. Egyszer sem nyúlt puskáért, mindig tudta, mindig volt magyarázat miért nem. Várta azt a bikát, ami majd megdobogtatja vadász szívét. Nem kell, hogy kapitális legyen, nem kell, hogy különleges legyen - gondolta - csak érezze azt a szikrát, amitől nagyot dobban majd a szíve.

Aztán eljött az a szeptember, ami változást hozott, és emellett egy életre szóló vadászbarátság megerősítéséről is szólt. A megerősítésről, mert ez a barátság hosszú éveken keresztül az élet ügyes bajos dolgai miatt, telefonos beszélgetések szintjére szorult vissza. Ám azon a kora őszi napon gyerekkori pajtásával vadászni mentek, ezzel új lendületet kapott a régi barátság!

Az eredménytelen esti les után éjszakába nyúló beszélgetés miatt csak néhány óra alvás következett. A vadászlak állott levegőjébe 04: 10-kor berregve harsant az ébresztő óra kellemetlen hangja. Ez a ritkán szellőztetett épületekre jellemző mindenbe beivódó nehéz illat másoknak kellemetlen lehet, nekik mégis kedves volt. Hajtókorukat, vadászatokra készülődést és régen volt vadásztanyák emlékét elevenítette fel. Az ágyból hamar kikászálódva gyors kávézást és szedelőzködést követően már indultak is a beíró könyvhöz. A barátja eligazítása szerint a feladat az volt, hogy cserkelje végig a fő völgyet, és e közben húzódjék be hallgatózni a jobb kézre nyíló mellékvölgyekbe is. A jó barát a baloldali szomszédos völgyet választotta, ahol többször látott év közben egy gyenge agancsú, lőhető gímbikát. Indulás előtt még azt is a jáger lelkére kötötte, hogy a meghívás disznóra szólt, de ha összefut a bikával, nehogy elengedje! A völgy bejáratánál autóból kiszállva, egymásnak kalapot emelve csendesen indult mindenki a dolgára. Gondolataikba mélyedve távolodtak, elnyelte őket a nyiladékba terpeszkedő sötétség.

Az 5-7 fokra történő lehűlést, és az előző napon hullott áztató esőt kedvező előjelnek vette vadászemberünk. Az első két mellékvölgybe hiába lopakodott fel hallgatózni, síri csend honolt. Sehol egy áruló ágroppanás, egy nyikkanás sem hallatszott. Azaz, mégis! A második völgyben, ahogy a szurok sötétben halálos csendben osont a csapáson, valami hangosan roppant. Tragikus volt ez több szempontból is. Tragikus az ösvényre tévedt csigának, hiszen odalett a palotája, de bosszantó volt a vadászra nézvést is, hiszen ezzel a szerencsétlen lépéssel odalett a meglepetés. Ha volt is vad a közelében, az tudomást szerzett ottléte felől, elindult hát a csalános völgy felé. A pára terhes hajnali sötétségből apránként kezdtek kibontakozni a mellette elmaradó fák, bokrok. Ébredezett az erdő. Minden idegszálával a disznókra koncentrált, eszébe sem jutottak a szarvasok. Meg megállva lopakodott, cserkelt egyre előrébb, amikor váratlanul balra előtte koppanások, csörgés, bokrok törése hallatszott és fújtatás. Hirtelen meglódult a szíve, úgy gondolta szarvasbikák verekednek a sűrű túloldalán! Közelebb osont, amikor hangos „szentségelés” törte meg a templomi áhítatot. Nem ment közelebb, mérgesen fojtatta az útját. A szuszogó, erőlködő romák sárba ragadt szamaras kordéjuk alá törték-tuszkolták az ágfákat! A vadászt elöntötte a paprika méreg, ahogy felsejlettek lelki szemei előtt az ellopott, derékban kidöntött fák erdei mementói. Derékban igen, mert ha lehajolna az istenadta, nem látná, amikor jön az erdész - emésztette magát tovább. De hát mit is foglalkozok én ezekkel - gondolta magában - hiszen vendégségben vagyok, vadászni jöttem, nem bosszankodni. Hegyeset köpött, hogy mérgét kiadja és igyekezett mihamarabb hallótávolságon kívül érni a szekérrel küszködőktől. Ezek sem mind egyformák - morfondírozott - van azért mutatóban egy-egy rendesebbje is, akiknek másképp áll a szeme, főleg amikor vadászatról esik szó. Ez az egynéhány ember hajtáskor megbízhatóan végigtapossa a sűrűt is, sebészi pontossággal bontja a vadat és van olyan is, amikor szólnak, hogy gombászás közben merre látták a nagydisznót.

A csapás, amin a vadászunk haladt, lassan jobbra kanyarodott és közeledett végcélja, a harmadik oldalvölgy felé. Itt lassított a tempón, innen már figyelnie kellett nagyon. Két oldalról összeboruló, embermagasságú csalán kísérte az utat amerre járt. Útra dőlt fákat és friss vaddisznótúrásokat, feldagasztott dagonyákat kerülgetve lassan visszaállt a lelki békéje, amint lassan kibukkant a völgybejáratot uraló szövevényből. Két oldalról a gerinceken szálas fenyvesek és szemben vegyes lomberdő ölelte körül a katlanba ágyazott vadvirágos mezőt. A derengő világosságban ködpaplan alatt szendergett a rét. Mielőtt kilépett volna a színpadra, lő botra támaszkodva megállt a vadász körbe távcsövezni. Először balra fordult, kezdte volna vallatni a hegyoldalt, de majdnem elejtette a kukkert. A talaj felett lebegő ködfátyolban szarvasbika állt a hegyoldalban, kökény és galagonyabokrok között. Pont őrá nézett. Nem tudta eldönteni a magányos gím mi mozdult a fehérség alatt, ezért bizonytalanodott el. A kereső távcsőben mindjárt látszott, hogy csak a szemágai vannak meg, a bika dárdás, gyilkos agancsú. Egész életében erre a pillanatra várt, és most ott állt a ködpárát lehelő hegyoldalban az álombikája. A lő bot szétnyitásával már nem lehetett vacakolni. Óvatosan emelkedett és a vállába feszült a puskatus. Célba vette az addig keresztben álló gímbikát, miközben az kíváncsian rá fordult valamelyest, de ezt a vadász már nem észlelte. Amint megjelent a szálkereszt mögött a könyök feletti szívtájéki rész, egy dörrenéssel útjára indult a puskacsőben lapuló enyészet. A lövésre menten összerogyott a vad! Néhányat még lendített a hátsó lábán, majd a fején, és csakhamar elcsendesedett. Kis idő elteltével azonban a biztosnak vélt zsákmány váratlanul ismét mozdult és máris hason fekve felemelt fejjel bámult maga elé. A jó találatban bízva az ember azt hitte, hogy lassan elernyedve le fog ereszkedni az agancsos fő, ám e helyett csülökre kapott a sebzett szarvasbika és mereven tartott jobb első lábbal eliramodott a völgyfenék irányába. A nyaktőre célzott kegyelemlövés végleg felborította a menekülő szarvast.

A vadász levett kalappal állt meg az elesett nemes vad ravatala előtt. Már nem mozdult a dárdás bika, de még élt, és szemében ott csillogott a tudat, hogy csapáját felvette az örökkévalóság szürke farkasa, a halál! Hirtelen kiszáradt torkát vasmarokkal szorították az igaz vadászember lelke mélyéről felszabaduló érzelmek, amint pillantása elveszett a halódó vad tekintetében. Csak egy pillantás volt, röpke tünemény, mégis megrázó, meghatározó, emberformáló pillanat az ilyen. Tán még a szeme sarkába szökött könnycseppeket is láthatta volna az arra tévedt erdőjáró, ám azon a ködös hajnalon csak ketten voltak ott a völgyben, ő és az égi útjára induló csalános völgyi bikája!A terítéket és vadat rendezgető ember nem is bánta most a magányt, mert megeredtek közben a könnyei, mint egy taknyos kölöknek. Szerencsére nagyon lassan ért oda a segítség.

A két jó barátnak hosszú órák alatt sikerült a nyiladékot annyira megtisztítani a rádőlt fáktól, hogy terepjáróval az elejtett vad közelébe tudjanak férkőzni.

Scrimshaw

Eddig jutott a gondolataiba merült és emlékei között fázósan kotorászó öregember, amikor összerezzent. A havas télesti szürkületben a keskeny kukoricás túloldalán lövés csattant, amit a jól ismert golyóbevágás hangja is kísért. A varjak méltatlankodó károgással szárnyra kaptak az erdősávban és emberünk is pakolni kezdett. Szedte az ütött kopott cókmókját és a zseblámpát boldogan kézbe kapva indult is, mert tudta jól ez a nap egy újabb ünnepnap. A betakarítás után csak ez a sziget, ez a kis kukoricatábla maradt takarásnak a felszántott pusztán. Csak egyetlen, jókora bevezető csapást leltek a szűz havon, amikor napközben nagy kerülővel körbetraktorozták cimborájával az esti les helyét. A lövés az egész nyáron keresett és az aznapi vadetetés közben kinyomozott remete kan végét jelentette és jelentett még az a lövés mást is. Közös munkát és közös vadászörömet is!

Vadászüdvözlettel:Csincsák Róbert

Őzbakok 2012

Ember tervez…

Állok az ablak előtt, kint ömlik az eső, az orromig sem látok. Ha időben eláll, kimegyek és most puskát is viszek, határozom el. Mostanában elég sokat tekeregtem őzbak figyelés ürügyén puska nélkül a határban, valahogy nem hiányzott a flinta. Szorgalmasan kijártam, de nem találtam még meg a kedvemre való bakot. Gálos Csabi mondásával élve, egyik sem bizsergette meg a cerkát. Bámulok a csendesedő esőbe és eszembe jut Zoli komám. Vártam hátha elszabadul munkahelyi rabigájából fiatalkori cimborám, jó lett volna egy kis időt együtt tölteni. Vártam tavasz óta, sőt tavaly ugyanígy. Többször hívtam, de szerdán végképp lemondta. Közben a csajok évődnek velem kicsit, a nappaliban nyekergetik a buttolót.

– Apa, mi lesz, nem mész? - kérdi feleségem - Mindjárt eláll az eső. Lili, itt egy őzike! Pííí-pííí-pííííí- sír a buttóló síp anya kezében.

– Inkább madár lesz az – szól közbe Janka.

– De, megyek már- mondom és zsebre vágom a sípot, vállamon a puska, amikor még utánam szólnak.

– Sok sikert! – bosszúsan visszafordulok, mire nevetés támad a szobában – Tudom, egy nagy kalappal!

Nehezen döntöm el útközben hová üljek. Két les forog a fejemben és két bak, akiket kora tavasszal láttam. Öreg legények, homoki bakok, akik a tavaszi terület beállás után eltűnnek, rejtett életmódjukat legközelebb csak az üzekedés idején adják fel. Egyiküket már barkában is figyeltem. Rossz bőrben volt, de átvészelte a telet, két fehér agancsszárán összesen egyetlen ágacska díszlik. A másik bak jó kondícióban van, olyan testes, egybe nyakú fajta, gyenge hatos, visszarakott rövid ágakkal, amolyan füle hosszú sötét, rücskös agancsú, de valami nagyon mutatós rózsákkal. Ha jobban belegondolok, az elmúlt húsz évben talán méltatlanul hanyagoltam a hatos bakokat. Egyszer el kell kezdeni, határozom el magam. Megnézem az öregfiút, hátha mozdul már a sípra. Lassan itt az üzekedés ideje, már érdeklődnek a bakok, itt is ott is kísérgetik a sutákat. Idő előtt erőltetni nem szabad az őzhívást, de úgy érzem, ma van itt a kezdés napja, ahogy cserkelek a lesem felé a villanypászta nyiladékán. Nincs messze, talán 6-700 méter.

Scrimshaw

Majd gidahanggal hívok, így az elején beválhat, az nem lesz gyanús –tervezgetek út közben. Bal felől szilvával vegyes nyaras, jobbról homoki feketefenyő erdő kísér utamon. Párás, csepergős, fülledt idő van, nem valami ideális az őzhívásra. Olvastam valahol, talán Studinka Laci bácsi könyvében, hogy egy német mondás szerint a nyári nap hevétől felforr a szerelmes őzbak vére…. ennek ellenére nincs rá aranyszabály, mert a bak akkor fog jönni hívásra, amikor ő akar! Egy kicsit lassítok útközben, mert nagyon kuttyog a csizmaszár. Nem is tudom, minek sietek? A bak is bár mikor elém kerülhetne, de most nem, kisvártatva elérem a fedett magaslest.

Scrimshaw

Eltelik bő tíz perc és a les környékén visszatér az erdőbe az élet. Vadgerlék búgnak, gyurgyalagok hangoskodnak, és két sárgarigó rendez légi csatát előttem. Elzúgnak a les előtt egymást üldözve, majd a nyárfák előtt felvágnak és V betűt formázva hirtelen szétválnak, amint az égbe törve eltűnnek a magasban. A vadászmellény szárnya alól halkan szólal meg a gidahang, majd kisvártatva még egyszer és hosszabb szünet után harmadjára is megszólaltatom, kicsit panaszosabban, amire balról avarzörgés támad! Gyorsan közeledik a hang, miközben nyugodtan, lassan emelkedik a messzelátó a szemem felé, de úgy meglódul a szívem, majdhogy ki nem ugrik. A nyaras szélén kidőlt fa mögött egy eddig ismeretlen, felemás agancsú őzbak vágja haptákba magát! A következő düllő már a terület határ, talán a szomszédból jött. Tekinget jobbra – balra a szerelemre vágyó őzbak, lehajol, majd kihúzza ismét magát, keresi a hangját hallató gidát és legfőképp annak az anyukáját. Eközben én is körbegusztálom a jövevényt. Jobb szára szabályos hatos, de a másik oldalon egy sokkalta alacsonyabb, kacskán előrehajló hegyes és elágazás nélküli nyárs díszíti a dalia homlokát. Semmi kétség ez remek, nekem való baknak látszik, ezért lódult meg az imént a szívem hirtelen, és ahogy elnézem a szárak bütykös gyöngyözését, a mutatós rózsákat, hát a szívritmusom nem akar sehogyan rendeződni. Közben a bak elindul a képzeletbéli szépasszony keresésére az erdőszélen tengődő csenevész szilvafák alatt. Közben én sem tétlenkedem tovább, a céltávcső fonálkeresztjével követem a vad oldalát. Még egy pillantás a remek trófeát ígérő agancsokra, megnyugszom és amint ritkább részhez ér a kereső bak, fogam között rácippantok és a megtorpanás pillanatában zutty, odalövök! Pendülve koppan a les padlón a kirántott hüvely, szememmel követem a bak eszeveszett rohanását, amint menekül a megváltoztathatatlan elől. Már nem látom csak hallom, ahogy távolodik a zaj, aztán egy nagy reccsenéssel hirtelen csendes lesz minden. Oda lett a gyönyörű látomás és oda a gerlék búgása, csak a beállt hatalmas csend. Lassan szöszmötölni kezdek, összekészítem a cuccaimat és lekászálódok a lesről is kis idő után. Elmehetnék egyből a bakhoz is, de szépen megkeresem a rálövéskor hol állt a bak és végigbogarászom a vércsapást is a fehér törzsű fák között bolyongva egészen a kusza rőzserakásig, ahonnan 4 kecses őzláb mered az ég felé.

Scrimshaw
Scrimshaw

Amint elfogyott az élet a rohanó vörös csuhás őzbakból az ágkupacba bukfencezett, innen volt a nagy reccsenés. Agancsait hanyatt fektében egészen a nedves homokba fúrta. Mellételepedek, mint egy gyerek, aki tudja, milyen ajándékot rejt karácsonykor a csomag, és ahogy kifordítom a földből a kincset, mindjárt el is kámpicsorodok, mert nem ilyen ajándékot vártam. Mechanikai sérülés miatt nyársas a bak. Egy régi törés van a bal agancsszáron hátul, amit azóta szépen le is fent a bak, ettől volt olyan érdekes, szívdobogtató a nyárs. Távcsőben semmit sem vettem észre ebből.

Hát így történt, duplán sikerült az átverés. Átvertem a bakot és végül még én magam is becsapódtam. Később odaért a vadőr cimborám, és addigra bennem is oldódott a csalódottság és végül is együtt csak jobban lehet örülni, ha már megváltoztatni nem lehet a történteket. Ember tervez, Isten végez-tartja a régi közmondás.

Scrimshaw
Scrimshaw

2012.08.10.

Jó napom volt és tegnap este időben ki is jutottam a területre, meg akartam nézni egy őzbakot. Azt a bakot, akit csak sötétben láttam egy villanásra a minap hazafelé menet. Mit ad Isten, már az elején összefutottam a keresettel. Már nem volt sutával, felderítő úton járt őkelme. Megnéztem innen is onnan is, de nem teljesen olyan volt, mint amit vártam. Lőhető bak, de valamivel fiatalabb, mint gondoltam és nem teljesen ág nélküli. Másfél centis hátsó ágai voltak az agancsán, elöl meg semmi. Szépen megcéloztam, és bamm - mondtam csendesen - most elkaptalak koma, majd valaki nagyon örülni fog egyszer neked, úgysem szeretek autó mellől vadászni - hát elengedtem. Aztán amint a legény dolga után nézett én is tovább álltam, mentem egy kört a beíró körzetem körül, de mivel nem szeretek kocsiból nézelődni, gyalogvadász vagyok, így hamarosan hátra is hagytam a szekeret. Elcserkeltem az itató mellett, tovább az utolsó útig balra az öreg nyarasban, ami egy zsákutca, ide járnak néhanap a környék fiataljai bepárásítani a kocsi üvegét. Szerencsémre üres volt a terep, mert szeretek itt hívni , minden évben bejött még, ideális terep őzhívásra is. A környék erősen fedett fiatal erdőkkel és itt az öregebb szálasban messzire ellátni, időben észrevenni, ha jön valami. Egyébként is jobb a világosból sötét zugba, zárt lombkorona alá csalni a bakot, én legalább is hiszek ebben. Ahogy voltam leültem a kocsi nyomba a lő botom mögé és hívni kezdtem, először a Hubertusz síp suta hívóhanggal. Folytattam a buttoló suta hangjával, de semmi sem mozdult. Már fontolgattam az indulást, aztán mégis néhány gidahangot is szélnek eresztettem, amire a távolban zörgés támadt a szálas erdő mélyén és kisvártatva feltűnt az ágak között bujkálva közeledő vörös alak. Sutának hittem, de a távcső elárulta, kis bak a közeledő, egy igazi ördögfióka. Meg –megállt, fordult volna vissza, erre én biztatgattam kicsit, ami annyira jól sikerült, hogy túl közel jött és sajnos szemben állt meg. Szemből nem akartam „összerombolni”a durva lőszerrel, a tökörészésre pedig elugrott. Újra hívni kezdtem, amire másik oldalam felől bukkant fel ismét a krampusz. Most elkaplak, gondoltam, de ekkor meg a lő bot omlott össze a feltámasztott puska alatt. A háromlábat összefogó íjhúrt elrágta az idő és a zörrenésre megint kereket oldott a kispajtás. Ennyi bénázás után felszívtam magam, egypálcássá vált támasztékomat szorongatva előre óvatoskodtam 100 métert a fák között és bebújtam egy vaddohány foltba. Na, most nem szúrsz ki kiskomám- szőttem a tervemet. Sippant a gidahang és szerencsémre türelmes partnernek bizonyult a fiatal őzbak, mert már futott is vissza, mint aki a buszon felejtette a táskáját. Kétszer egymás után rosszul állt meg a faderekak takarása mögött, ahogy közeledett, de amint elfutott volna jobbról mellettem, halkan füttyentettem és BÁMM! Most tényleg belemordult a mordály a rengetegbe. Csak lebicsaklott egyszerűen a száraz avarba és én tisztelettel simogattam meg a homlokát. Miután rendbetettem a zsákmányt felakasztottam egy letört akácág csonkjára szikkadni és már indultam is tovább. Beloptam egy másik ismerős bakot is sötétedésig, ott esteledett rám a kocsiút porában gubbasztva a látcsőbe feltárult mesevilágba belefeledkezve.

Scrimshaw

2012.08.11.

Ma hajnalra pedig a lehűléssel úgy felforrósodott, belendült az őzek násza, hogy 28 vadat láttam (2 szarvas volt) és a belopott 9 bakból, egy a fentihez hasonlót és egy gyengébbet is meglőhettem volna. Persze nem lőttem, csak gyönyörködtem, mert jóformán az előző bak szaga sem kopott még ki a tenyeremből. Az az érzés remek, amikor a sípszóra befut egy suta a nyomában loholó bakkal, a másik irányból újabb középkorú bak érkezett és hátulról egy krampusz is odacsörtetett. Máshol pedig sípolni sem kellett, majd letapostak az őzek a nagy futkosásban. Ja, és hallottatok már bakot a suta űzéskor hangot adni? A suta kicsit érdektelen volt, nem akaródzott futni őnagyságának. Látszott, hogy a bak szerint pedig ez így szokás. A sutának futni illik, kéretnie kell magát. Hát a minduntalan lelanyhuló sutáját valami röfögés féle hangokkal noszogatta. Duplákat „röffentett” ilyenkor, olyasforma hang, mint a dámbika horkolása, csak halk, közelről hallható. (Biztos vagyok benne, hogy nem volt a bak fáradt, vagy orr bagócsos… stb.)

2012.08.15.

Először lenyomtam az ébresztőt, de csak kidobott az ágy. Még itt is ott is akad jelentkező a hívásra. A segéd vadőr meg csak pikulál és jó kertész módjára „gyomlál”, ahol kell, ugye Karcsi bátyám?Első helyen 4 éves ígéretes, erős 6-os bak jött. Második megállónál suta érkezett 1 gidával. Azután rövid kocsikázást, majd rövid cserkelést követően jött egy krampusz is a síp hangjára. Későn vettem észre, kishíján elugrasztottam, de a második rásípolásra már jó helyen állt meg és elcsíptem. Még elcserkeltem megnézni egy elugrálós fajta bakot, aki be is jött a sípra, de persze félkörben a bokrok takarásában közelített meg, szél alatt, láthatatlanul. Természetesen kiszúrt. Nagyokat röhögött rajtam, amint elugrott: - Hö-hö-hö, ámátőőőr! BEÖHH!

Scrimshaw

Vadászüdvözlettel: Csincsák Róbert

Az erdő szelleme

Álmosan ülök az autóban és rohan mellettem az éjszakába vesző táj. A sárfelhordásos út mellett néhol kukoricával megrakott traktorok, kombájnok mozognak, egyre szaporodnak a tarlók és szorul a serte vad, lassan visszahúzódik az erdő rejtekébe. Én is oda tartok. Napok óta kerülgetem a sűrűk mélyén fel-fellángoló vaddisznó lakodalmat, elkezdődött a búgás.

A kedves baráti meghívás KANRA szólt. Csupa nagybetűvel, hiszen ez a meghívás számomra a megszerezhetetlen Szent Grálhoz vezető utat jelentheti. Talán eljött az idő, talán most elkaphatom a nagytalpút, álmaim vadkanját.A hold éppen az imént kelt. Sápadtan, viaszsárgán tekint vissza rám az öreglány, ahogyan kinézek jobbra az autó üvegén. Egyre feljebb kapaszkodik a kukoricások és erdők fölé, benne van az ígéret, mire a leshez érünk, már elég világosság lesz a bírálathoz és lövéshez. Bízom a holdban és csillagfényben, nem úgy, mint a szélben. Szertelen gyerek az. A legváratlanabb, a leg alkalmatlanabb pillanatban járatja a bolondját velem, ahogyan mindig is. Észrevétlenül kerül az ember háta mögé és nem tartja a száját, nem tud csendben maradni, halkan susogja világgá, hogy ember jár az erdőn! Az elmúlt három nap történéseinek is ő volt a hívatlan, szófogadatlan főszereplője, a rossz szél.

Telihold után jártunk már egy nappal, ekkor szegődtünk a vaddisznó kondák nyomába 500 hektáros erdő közepében. A szarvasok már kint voltak, ahogy lopakodtunk a leshelyünk felé. Egy öreg barackfa matuzsálem göcsörtös karjai ölelésében bújt meg a minket rejtő les kosár. Valaha, gyerekkorában egy virágzó tanyagazdaság udvarán állhatott ez a fa , ma pedig egyedüli mementója egy letűnt, tönkretett világnak. Erdőkkel övezett rétecske dombján volt előttünk a szóró. Ide vártuk a feketecsuhás kompániát, de addig is jól szórakoztunk. Egy róka is tiszteletét tette az akkor éppen üres vacsora asztalnál, egerekre vadászott a letiport ocsúhalmon. Lesett, lobogó zászlós farokkal ugrott, szaporán kapart, csak úgy porzott az ocsú, majd ímmel-ámmal üldözte is egy darabon a takarmányból kipattanó egeret, ahogyan az kereket oldott a fűben. Aztán elkíváncsiskodott a vörös kabátos róka koma egészen a les létráig. Méterekről, a létra tövéből szimatolt felfelé a magaslesen gubbasztó két mozdulatlan gombócra. Egy darabig még motoszkált, fontoskodott, aztán elnyelte az esti félhomály a rablólovag sziluettjét a fák között. Szarvasok jöttek mentek, a színtéren folyamatosan volt látni való. Fiatal lovagok, kényes dámák, gyerkőcök és matrónák érkeztek vacsorára a szarvasok népéből. Aztán ahogy a hold fényében új árnyékok születtek a fák és bokrok alján, leshelyet váltottunk. Hangtalanul lopakodtunk a cserkelő út félhomályában egy újabb magasles felé. Vaddisznó hangok szűrődtek felénk. Egy röffenés, majd halk nyikkanás hallatszott és már ott álltunk a hordozható magasles melletti mellvéd takarásában. Egy szarvasbika állt a szóró közepén és a háttérben vaddisznók szorgoskodtak. Óvatosan kúsztunk fel egymás nyomában a les létrán. Ahogy elhelyezkedtünk vettük észre, hogy a bika közben elment és a disznókkal kicsit tévedtünk, hiszen nem süldők, hanem nagyobb vegyes társaság munkálkodott az ocsú körül. Süldők, kocák, kisebb kanok vegyesen fontoskodtak előttünk és a sűrű galagonyás mélyéről is hallatszott a vaddisznó lakodalom. Néha megbolydult a sokadalom és tisztult előttünk a kép, hogy ki miféle a társaságban, ahogyan a viselkedésük elárulta. Balról kiállt egy kisebb kan a konda szélén, amott jobbra egy a többitől kicsit nagyobb darab turkált farral. Amikor fordult, látszott, hogy az is egy kan, de társam szerint kicsit vékony volt a feje, nem elég sűrű darab, nem rá vártunk. Felszabadultan gusztálgattuk őket. Felemelő érzés kifigyelni az éjszaka titkait, eszembe sem jutott puskáért nyúlni, a látványba feledkezve bújtunk a keresőtávcsőbe, szívtuk magunkba a holdfényben fürdő mesevilágot. Aztán megjelent egy termetes, sűrű fekete árny a szóró mögötti szélső fák mögött. Szellemként somfordált fától fáig a szövevényben. Aztán egyszer csak változott a színpadkép és a sokadalomba kirontott a jövevény. Jókora felfordulást okozott, a nagyobb kocáktól arasznyival magasabb vadkan volt. Azután, mint a gyorsvonat visszatörtetett a fedezéket adó galagonyás rejtekébe, amit már a céltávcső lencséjén keresztül követtem. Az eltelt egy óra úgy elröppent, akár tíz perc és a fenti epizód többször megismétlődött. Az ősz fejű és őszülő farú udvarló szépen kilátszott a sokadalomból, de mindhiába követtem a szálkereszttel nem adta egykönnyen magát, egyszerűen hangya volt a gatyájában és nem alakult ki a tiszta lövéshez alkalmas helyzet. Egyszer már majdnem elment az odakészített lövés, de mellé lépett egy koca oltalmazón. Máskor rossz szögben torpant meg, de ment is már tovább. Jött az ősz lovag, a puskatus archoz simult, majd győzött, gyorsan visszavonult, puskát visszabiztosítva leengedtem, levegőt kifújtam. Végtére úgy beleleheltem a céltávcső lencséjébe, hogy lemaradtam az egyetlen kínálkozó sanszos helyzetről. Hiába mondta Jani komám, hogy „visszajött és itt áll ötvenre egyedül”, minden vad alaktalan fekete gombócot mutatott a beopálosodott lencsében. A bolondját járatták velem. Végül a szél oldotta meg a helyzetet. Egyszerűen megfordult és tisztára seperte a lakodalmas táncparkettet!

Másnap kopogó esőben gubbasztottunk ugyanott, a fekete fenyő lombja alatt a nyitott lesen. Érkezésünkkor villás selejt bika volt a szórón és balról, a sűrű szélén egy bajtársa ácsorgott az aljnövényzetben. Később két koca jött süldőkkel vacsorázni, de a kan valahol másutt lakodalmazott.

Jani barátom harmadnap is a kapuban várt már, a kéményeket mustrálta. A szelet figyeli ilyenkor. Megbízható vadásztárs, amolyan erdész-vadőr ember, aki érti a természet minden apró rezdülését és nyitott szemmel járja a határt. Kicsit megkésve, az erdőre telepedő esti szürkület homályában egymás nyomában járva hangtalanul osontunk a galagonyás felé, mint a hadi ösvényen járó indiánok. A szórón már kint volt a vad. Elsőnek kapaszkodtam a les létrára és hiába próbáltam a legnagyobb körültekintéssel feljutni a les kosár rejtekébe, a minapi eső nyomán összefagyott les deszkák megroppantak a súlyom alatt és a szóró kiürült előttünk. Nem kellett azonban soká szomorkodni. Mint máskor, most is Jani hallotta meg először a közeledő disznókondát. (Pedig szerinte Ő rosszul hall. Vadásztatás során sok lövés elcsattant már a füle mellett és sajnos a vállára támasztott puskákból is.) Balkézről a fenyő fiatalosból közeledett a konda. Egyenként tűntek föl, a fák között osont a fekete karaván. Feszülten figyeltünk és rövid várakozás után egymás nyomában kikocogtak a szóró közepére a disznók, 2 koca volt 7 süldővel. Ahogy az ocsú megázott, erjedésnek indult. Amint túrni kezdtek a kosztosok a fák közé beszűrődő hideg fényben sűrű fehér párafelhő szállt fel a vacsorájukból.

– Figyeljünk, még jönni kell valaminek! - mondta kísérőm és igaza is lett.

Néhány perc múlva nagy fekete test jelent meg az iménti jövevények váltóján és a sűrűből figyelte a kint turkáló kondát. Méretes vadkan volt az új vendég. Bár kisebb, mint a múltkor megfigyelt ősz fejű, de ez sem rossz darab – állapítottuk meg. Eddig jutottunk, nagy hirtelenjében, amikor a kan átkocogott a turkáló bandán és megállt farral a fehér páragomolyagban, pont a konda mögött. A céltávcső felért a szemem elé és a szokásos menetrend szerint folytatódott a történet. A szél már fordult is, és tette azonnal a dolgát, megint kibabrált velünk!

Ezen a ponton fel is adhattuk volna és irány a szoba melege, irány az ágy, de nem adtuk fel ennyire könnyen. Abban a kiváltságos helyzetben voltunk, hogy az egész területen nem kellett senki máshoz alkalmazkodnunk, magunk vadászhattunk és a hold magasan járt, bőséggel szórta sápadt fényét a sejtelmes világra. Úgy éreztük tartogat még valamit az éjszaka számunkra és nem is kellett csalódnunk. Újra lopakodó ösvényre tértünk, irány a barackfás les. A magasles elé leszakadt fatörzsnyi ág kuszaságán keresztül figyeltük a szórót és a rajta szorgoskodó feketecsuhásokat, mert mondanom sem kell, turkáló, izgő-mozgó népes vaddisznó konda látványa fogadott bennünket az új helyen is.

– Süldők - leheltem alig hallhatóan.

– Nem, várj csak! - válaszolt Jani, miközben változott megint a konda felállása - Most két nagyobb, 120 kilóforma koca is látszik, és hátul is mozognak még a szóró mögötti laposon a hömpölygő pára alatt és egy gyanús kupac is van ott hátul. Olyan, mint amikor több süldő turkál egy rakáson.Igaza volt. Egy-egy elégedett röffenés, nyikkanás, tompa sivalkodás törte meg az éjszaka csendjét, hirtelen rohangászás támadt majd ismét elégedetten turkált a díszes társaság.

– Készülj! - mondta vezetőm - Ekkora kondával biztosan van nekünk való kan is. A lesre nem tudsz felmenni, mert ez is megroppan, innen lentről nem tudsz lőni a bedőlt ág miatt. Be kell, hogy lépj jobbra az erdőbe, ide a fák közé. Ahhoz a fához próbálj eljutni! – mutatott magunk mellé a sötétbe. Társam nagyon jól értette a csíziót.

– Ha semmi sem roppan a lábad alatt, onnan már lesz kilövés – suttogott.

Eközben a lapályon megmozdult a gyanús kupac az opálos ködfátyolban és hatalmas remete kanná változott, ahogyan fektéből felállt. Remete kan, aki csak a búgás idején csapódik a kocák mellé, majd később eltűnik újra, mint a szellem, az erdő szelleme. Olyan amilyenről egész életében álmodozik a vadászember, és talán maga sem hiszi, hogy létezik, de azért vár rá egész életében. Ez a várakozás élteti a hideg téli estéken, a párás hajnalokon, az agylágyító nyári forróságban, amikor az erdőt-mezőt járja. Most ott volt Ő teljes valójában előttünk, háreme közepén őgyelgett a hatalmas kan és a nagykocák akkorát mutattak mellette, mint egy jól fejlett süldő. Ámulatba ejtően kimagasodott a kondából, olyan volt akár egy látomás. Egy roppanás nélkül beléptem az ösvényről a fák közé és a céltávcső piros pontjával hamar megtaláltam az erdő koromfekete szellemét, amint kilépett a többiek közül elénk. Szabadon állt. Talán alig 60 méterre lehetett akkor és mindez, a megpillantásától a célra tartásig nem tartott addig sem, míg most elmeséltem. Hogy is folytassam? A kibiztosítás és lövés pillanatát, egész vadászéletem megkoronázását egy lepkeszellentésnyi idő választotta csak el attól a pillanattól, amikor tudatosult bennem az, hogy egy mukkanás nélkül porfelhőt hátrahagyva eltűnt a násznép és a tarkóm mentén hideg kezével a gallérom alá nyúl az áruló szél!

– Átkozott nagy volt, de mégis mekkora lehetett? – kérdeztem tapasztaltabb társamat.

– Két mázsás zsigerelt súlyút lövettem már. Ez nagyobb volt.

Most hiheti a Kedves Olvasó, hogy mérges gomba módra csapkodtam a kalapomat a földhöz tehetetlen dühömben, de nem így volt. Meg kell vallanom, valami megmagyarázhatatlan hála és elégedettség töltött el, ahogy hazafelé kullogtam Jani Barátom nyomában. Köszönöm a Fennebbvalónak, hogy a természet része lehettem ezen az estén és láthattam a titkokat az erdőn, és magát az Erdő Szellemét!

Később eredménytelen esti és hajnali próbálkozásaink voltak még. Követtük a hold égi útját, míg lesoványodva a semmibe vész, hogy egy hónap elmúltával új erőre kapjon, de az idő felmelegedett és a szerencse elpártolt tőlünk. A disznókkal nem találkoztunk többet és eltűnt az erdő szelleme. Sem előtte, sem ezután nem látták többé!

Folytatás:

A barackfás les nagy kanja.

Eltelt néhány hét és mire a novemberi hold arca is beesett, fogyni kezdett, és a vadászvendégek friss élményekkel gazdagodva hazaindultak, visszatértek az éjszakai lehűlések és mi is újra a vaddisznó kondák nyomába szegődtünk. Diána szeszélye folytán a nagy kanok megvoltak még, átvészelték a vadásztatást.

Első éjszakai kirándulásunkon vendéglátómmal a mezőgazdasági részeken, kukorica tarlók, gyümölcsösök mentén cserkeltünk végig. Meg-megállva, távcsövezve kerestük az éjszaka leple alatt kiváltó vaddisznó kondákat. Szarvasbikák szedegettek itt is ott is, de a keresett fekete sereg máshol csatangolt, nem értük utol őket. Aztán ahogy a felhők oszlani kezdtek az égen, a csillagok egymás után bontogatták fényüket meghallottuk az első áruló hangokat. Sajnos egy tanyaromot körül ölelő lábon álló kukoricás rejtekében volt a vaddisznó vircsaft. Azután az erdő mentén tovább osonva végre feltűnt az a szívdobogtató fekete árnyalak, de elérhetetlen messzeségben. Az almáskertet szegélyező kocsi nyomban lopakodott a vadkan és igen sietős dolga lehetett, jól tudta, hogy nagyon is látszik a hold fényénél. Kámforrá vált az éjszakában mielőtt bármit is kezdhettünk volna a hirtelen jött lehetőséggel.

Két napra rá újabb küldetést terveztünk, így újra Jani barátom védőszárnyai alá kerültem. Telefonon keresztül összeállítottuk a hold és széljárás ismeretében a haditervet, és mire a felhőfoszlányok szakadozva utat engedtek a minket segítő világosságnak, mi már az első, üresen talált, kihalt szórót magunk mögött hátrahagyva lopakodtunk tovább a barackfás les felé.Utunk során szusszanni, hallgatózni meg-megálltunk időnként, célpontunk közelébe érve is így tettünk. Váratlanul ért, amikor észrevettük mellettünk a szálasban 20-30 lépésre ácsorgó nagy fekete tömeget. A les felől vaddisznók hangja szűrődött felénk a fekete fenyők lábai között és mi moccanni sem mertünk, nehogy elugrasszuk a mellettünk lebzselő gímbikával együtt a disznókat is. Lassacskán oldódott a feszültség, ahogy homályba veszett az irtás felé távolodó szarvas alakja és szerencsésen eljutottunk mi is a les feljárójához a múltkori fiaskónk után újonnan épített mellvéd takarásáig.

Felejthetetlen látvány tárult elénk, azaz sokkal inkább Jani elé, ugyanis bosszúsan döbbentem rá, hogy a kereső távcsövem az autóban maradt. Gyaloglás közben nem hiányzott, most pedig ott sürgött forgott előttünk a keresett vaddisznó konda süldőstől, kocástól, kanostól és én egy szemmel pislogva a puskatávcsőben követtem a Jani által elhaló hangon közvetített eseményeket.

– Tizenkettőt számoltam meg, de folyton mozognak. Két nagyobb is van velük, de még nem látom melyik a nekünk való. Az a nagy fekete biztosan kan. Látod, az most is hajkurássza a kisebbeket. Ez a kisebb disznó itt előttünk, amit kiugrasztott az előbb, ez is egy kis kan. Nézd csak, a birs bokornál az a legnagyobb, de olyan nyugodtan turkál a két süldő közelében, mint egy koca. Nem is tudom, de jó lenne egy kicsit jobban látni!

Közben a figyelt vad hol farral, hol teljesen szemből, de mindig a bokor fedezéke mellett, a sötét árnyékos részen turkált. Letámasztottam a fegyvert, hogy kifújjam magam, mielőtt újfent belehelem a távcső lencséjét.

– Te ennek a nagydisznónak is fehéren őszes a farka, lehet akár a múltkori kan is, amit a galagonyásnál láttunk. Megtaláltad? Most odavágott a kisebbnek. De rosszul áll, most gyengébben látni, mint a múltkori holdban!

Ez alatt én is igyekeztem szemmel tartani az őszfarkú disznót, már csak őrá koncentráltam a kondából. Ahogy szembefordult a nagydisznó már nekem is gyanús lett. A homloka is őszesen, ezüstösen csillogott a sápadt holdfényben. Ez idő alatt a fekete kan pöffeszkedett, rendezkedett a kondában, de mi már csak az őszest figyeltük. Gyanúsan nyugodtan turkált a ribillió ellenére, de úgy éreztük, mi ezt a disznót ismerjük már korábbról, ő lehet a galagonyás lesnél kifigyelt remete kan. Érkezésünk óta fél óra is eltelt, amikor végre elvált a sötét háttértől az érdeklődésünk tárgya, elmozdult a birsbokor közeléből a remélt vadkan. Keresztülvágott balra a színtér közepe felé, magas marja és busa feje volt.

– Ez az a nagy kan, ha jól áll lődd meg! - hangzott el azonnal az ítélet, miközben a kan már vissza is fordult és megállt. - Várj egy kicsit, túl rövidet mutat, még szögben áll. - Közben már mozdult is a szálkereszt mögött a nagy test, és ahogy megfelelő lett a pozíciója elhangzott a vezényszó, és a fegyverdörrenéssel szétspriccelt a megriadt vaddisznó konda.

A „mit láttál” kérdésemre jött is azonnal a boldogító „fekszik, de ismételj, mert gerincet lőttél, még mozog” válasz! Mivel mindketten tartottunk egy esetleges szerencsétlen gerinctüske lövés lehetőségétől, útjára engedtem a kegyelemlövést is, amire végleg elcsendesedett a barackfás les remete kanja.

Kalaplevéve, vadászörömünkben boldogan villogó szemekkel lapogattuk egymás hátát az elesett remete kan ravatalánál. Volt is miben gyönyörködni, sokat sejtető méretes fehér agyarak világítottak zsákmányunk szájában. A kis tisztáson dértől porcukrosan fehérlettek addigra már a fűszálak és a leheletünk fehér gomolyagban szállt az ég felé. Orromat betöltötte a vadász szívet melengető erős kanszag és a terítéken fekvő bozontos vadkan test melege szél hátán úszó fehér fátyolként szökött a fenyves fölé. Tökéletes pillanat volt, minden porcikámmal mágnesként szívtam magamba minden savát - borsát, hogy elraktározhassam a még hátralévő vadászéletemre. Ki tudhatja, lesz e még ilyenben részem?

Scrimshaw

Utóirat: Aznap este nyugtalanul aludtam. Minduntalan felébredtem, kábán néztem a szoba sötétjébe, mintha álmodtam volna csak az egészet. Aztán a kezemet megszagolva széles mosollyal fordultam a másik oldalamra a paplan alatt. Elkaptuk hát, valóban elkaptuk!

Scrimshaw
Scrimshaw

Vadászüdvözlettel:Csincsák Róbert

Terelő vadászat

Amikor a nyúlvadász disznót lő!

Egy hideg téli napon megcsörrent a telefonom. Kedves barátom invitált kétnapos mozgatásra gyönyörű nagyvadas területükre.

A barátság ápolása és a vaddisznó állomány apasztása lett volna a cél. Hívogatott a zalai táj, a baráti társaság és a disznóvadászat lehetősége, de sehogy nem akart összejönni a szabad hétvége. Este kénytelen kelletlen magyaráztam a telefonban a miérteket, és közben magam sem hittem, amit mondanom kellett - nem tudok elmenni. Érti, mondta Miklós barátom, de azért térjünk erre vissza reggel, aludjak még rá egyet. Hatalmas szíve van, gondoltam magamban. Lezárhatta volna, annyival oké, hívok mást helyetted, de Ő nem ilyen. Egész éjszaka rágtam a kefét, hogyan szervezzem át az életem, evett a penész, hogy ott lehessek a barátaimmal ezen a hétvégén, Zalakaroson. Délelőtt aztán új lendülettel addig csűrtem csavartam a dolgokat, hogy megtört a jég, felszabadultam. Pénteken már a vadász panzió vendégeként készülődtem én is a másnapi vadászatra a szomszédban.

Szombat:

A részletes eligazítást és számhúzást követően jó hangulatban, esélyeket latolgatva, egymást ugratva traktoroztunk ki a tengelytörő, vesekő elindító, kőkeményre fagyott, összevágott erdei úton, a szombatra betervezett helyszínre. A terület erdős, magasabban fekvő részébe tartottunk. Korábbról ismert állásomat, a 4-est húztam. Előttem az út terelés felőli oldalán szálas erdő nyújtott jó kilövést. Balra hegyoldal, jobbról jókora huppni a kocsiútban, alatta kefe sűrű iszalagos, bedőlt fás volt az út mente. Hátam mögött jókora vízelvezető árok húzódott meredek erdős parttal, felette a fennsíkon felhántott kukorica tarló. Mindent elrendeztem magam körül, egyszer kétszer vállba vettem a fegyvert, próbáltam bemérni a lehetőségeket aztán elhelyezkedtem a háromlábú kisszékemen egy deréknyi fatörzs mellett. Hosszú ütött kopott lódenem ölembe terítettem, puska a kézben és csendesen figyeltem az alvó erdőt. A pocsolyákon és belvízfoltokon vastagra hízott a jég január érintése nyomán. Vékonyka hófoltok fehérlettek a tavalyi avarszőnyegen és egy harkály vidám csikk-csikk kiáltása szállt a völgyben, amikor a baloldali hegyen ropogás támadt. Két ereszkedő szarvas bontakozott ki az ágszövevényben. Gyerek bikák voltak mindketten, egyikük ígéretes, másik csak 30-35 centi forma gyengécske nyársakat viselt homlokán. Csendben gyönyörködtem bennük, csak a szemem mozdult. Csörömpölve tört alattuk az odvas pocsolyák feletti jég, közeledtek és a krampusz már a közelembe is ért. Ott fészkelődött karnyújtásnyira az iszalagba fulladt kidőlt fa túloldalán. Végül csak kikapaszkodott az útra és eltűnt a hátam mögött. Társa visszahúzódott a hegyre, ahol időközben újabb szarvasok gyűltek össze az első lövések okozta kavarodásban, majd feljebb váltott a társaság és elnyelte őket a rengeteg. Kavargott a szél. Az első hangfoszlányok fülemig értek már a közeledő mozgató emberektől.

- Itt ugrik! – meg - Ahol, ni, a disznó! - és ehhez hasonló kiáltások harsantak néha. Már közel jártak állásomhoz a hajtók, amikor jobbról a huppni alatti ciheresből recsegés indult felém. Óvatosan felálltam, ám az emelkedő puskacső tétován megállt a levegőben. Mintha tanulták volna valakitől, pont a domb él közelében törtek ki a kocsiútra a kistestvérek, öt vörösbarna, szurtos, süldő. Így az útra nem lőhettem. A vezetőjük, aki nagy stratéga lesz, ha megöregszik, háttérben a közeli vadászlakkal, felvezette kisöccseit-húgait a mögöttem húzódó partoldal élére is. Kutya rágja meg a csontjaitokat!- gondoltam. Horizontra nem lőhetek! Mielőtt eltűntek volna két lövést pazaroltam rájuk, vagy sokkal inkább a partoldalra. A középső és a legfáradtabb, a sor végén tátott szájjal loholó legkisebb krampusz lejjebb került meg egy fát a meredeken, amire én akkurátusan kétszer az orruk elé dörrentettem a partba. Nem sokat kellet várni a folytatásra sem. Amint a szélső két ember élénkpiros hajtómellénye beleveszett a ciheresbe, már jött is a kiáltozás, hogy hátra megy a disznó! Ki is vágódott a nyolcvan kiló körüli disznó a szálasba. Hátra engedtem, és egy alkalmas nyílásnál a fák közt az orra elé lendítettem a csövet, mit a nyúlnak és láss csodát, nem vetett cigánykereket a kacifántos disznaja! Most a másik oldalba lőttem magamnak egy zalai dombot.

No, mikor ezt a nyulas dolgot később előadtam a komáimnak, jött az okítás csőstül. Miszerint ha így jön, oda fogj, ha úgy jön, ide fogj a disznónak. (Tényleg van még mit okulnom.) Erre nemes egyszerűséggel meggondolatlanul azt találtam mondani:

- Az egész a disznók hibája! Én jól odafogtam, csak ők nem értek „oda”!

Nem részletezem a hatást, amit kicsi feleségem kisvártatva tetézett még egy telefonhívással:

-Mi a helyzet, lőttél valamit?

-Háromból semmi! –mondtam nekikeseredve.

-Hagyd abba! (mármint a vadászatot)

Erre már mindenkiből kibuggyant a röhögés, belőlem is. A fejedelmi vacsoránál ért még egy meglepetés. Arrafelé kávéscsészéből isszák a vadászós nedűt. Persze szigorú felügyelet mellett, csak az arcpirosításig, hiszen holnap is van nap.

Vasárnap:

Még mindig az előző napi aranyköpések miatt ment az ugratás, ami minden társas vadászat szerves része, fontos alkotóeleme, mert fűszerezi azt. Meggondolatlan apróvadas „nyúlvadászként” felelőtlen ígéreteket tettem arra az esetre, ha netalán tótágast állna egy szerencsétlen disznó a lövésemre. Végül kis híján rajta vesztettem, mint később kiderült, mert szóba került, hogy zalai disznóra még nem avattak fel…

A csípős hidegtől kipirulva jókat nevetve felszabadultan múlattuk a reggelt a pipacsszínű MTZ platóján zötykölődve, összebújva a cúgos helyen, mint a malacok a szalmában. Aztán az utolsó szakaszt, már Miki mindent járó parancsnoki Uaz terepjárójával tettük meg. Nekem a kilences lesig szólt a menetjegyem. Ott megkaptam az utolsó instrukciókat, na meg minden jót a tarisznyába. Na, nem csak azt az sz- betűs jókívánságot, hanem uzsonna csomagot is, amit jó barátom élete párja készített mindegyikünknek. Kedves figyelmesség volt, ami egész hétvégén kísért bennünket.

Egy szó, mint száz új reményekkel telve kapaszkodtam fel a magaslesre. Balról egy kefe sűrű bozótba vágott szóró nyiladék volt, ahol kamatoztathattam volna a futó vad lövő nyílt irányzék előnyeit. Alig töltöttem be a fegyvert, egy gímtehén jelent meg a nyílás távoli végén, majd átment a borjú is. Kicsit mérgelődtem magamban, mert annyira lekönnyítettem a felszerelést, hogy a kereső távcső otthon maradt. Most meg, de jó is lett volna, ha velem van. Már el is pattantak az első lövések innen is onnan is. Némelyiknél még puffanós becsapódás is volt, szó szerint, mert hát ment abból a hegyoldalba is bőséggel, mint utóbb kiderült. Jöttek hírek is, csepegtek az információk. Egyik komámnál már három disznó mellet egy róka is fekszik, másiknál is megfáradt egy süldőcske. Felettem meg csak a libák kavarogtak az ólomszínű égen, meg messze mögöttem szarvasok a kukoricásban. Hó szagú leheletével ontotta magából a látnivalókat a Berek. Igen, aznap Fekete István mesevilága, a Kis-Balaton menti berki részt mozgatták nekünk a fiúk. Minden idegszálammal koncentrálva vártam, hogy valahol meginduljon felém a ropogás-recsegés, megjelenjen a fekete sereg a színen. Aztán úgy jártam, mint szalonkaváráskor a fejünk fölé csapó denevérrel. A közeledő avarzörgésre meglódult a szívem, markoltam a puskát és kibújt a nyiladékra egy rézpáncélos fácánkakas. A franc megeszi az egészet! Végtére is minek izgulok annyira, nem olyan nagydolog egy lövéssel felborítani a nyiladékon átszáguldó vaddisznót- vidultam magamon. A bársonykabátos cinegék és őszapók vidáman bujkáltak az ágak között, ők is mulattak buzgóságomon. Lassacskán eljött az idő, hogy előkandikáljon a szélső ember piros mellénye az erdőből. Jobbról közeledett, előttem haladt volna el a hajtás és hatalmába kerített az érzés, hogy már megint a terelők lába alól fog kiperdülni elém a disznó, a nyakamat ráteszem. Még talán 150 méterre közelítettek hozzám és harsant is a kiáltás:

- Ahol, megy a disznó! - lövés csattant – Fordul kifele oldalra, mindjárt kiér!!!

Törve-zúzva vált el az erdőtől a szurtos pokolfajzat, minden sörtéje felállt, amint repült a letarolt vadföldön át. Mindenszentek most segítsetek - fohásszal kereste a piros légy a disznó orra hegyét… de messze vagy, futott át agyamon… lendült a cső elébe, és a lövés magától repült a disznó felé. Még éppen elhalt a dörej a Berek felett, a vad áttörte magát az erdősávon és hallottam a terelők szavát:

–Jó huppanós lövés volt, biztos bekapta!

Új lőszer lapult a csőben, várta már az indulást és a disznóm újra felbukkant sánc túloldalán. Halvány mása volt iménti önmagának. Hol volt már az előbbi lendület? Sebzett vadam felpúposítva osont a fasor túl felén. Kétszer engedtem el megváltásnak szánt lövést a bokroson át, és a disznó közben elérte a kukoricást. Remény s kétely adták fejemben egymásnak a kilincset, meg lesz e, vagy nem lesz az első zalai disznóm? Átfagyva álltam a magaslesen, és nem tudtam eldönteni hirtelen, hogy az átélt izgalmaktól reszket a les alattam, vagy tényleg ennyire hideg volna? Végül alattam gyülekeztek, szállingóztak hozzám a megtépett emberek a Berekből. A legmosolygósabb ért be legelőbb.

-Én lőttem ám, de nem találtam el. Legalább kifordult ide. Szép kis kan volt.

-Vajon meg lesz?

-Meg kell, legyen. Jól megkapta. Benne kell, legyen. Ott lesz az a kukoricásban.

Odaért Zoli is, a hajtás vezető, elmeséltem neki is töviről hegyire hol jött, hogy volt. Közben többen is mesélték mit láttak belőle, egyikük előtt fordult meg a disznó a befagyott jégen. Saccolgattuk mekkora lehetett, nekem kisebbnek tűnt.

-No, majd visszafelé meg lesz! Bement a következő hajtásba, ha gyomros, addig is betegszik, ne is hangoskodjunk itt tovább- mondta Zoli.

Így egyedül maradtam a kétséggel a kalapom alatt. A libák csak egyre húztak felettem, szomorkás szavuk messze vitte a megélénkülő szél. Hideg kezeivel simogatott, kedveskedve hízelgett január vége, de én inkább felhajtottam a galléromat és összébb húztam magam, alig vártam, hogy visszaérjenek a hajtók és kiderüljön az igazság. Aztán ez is elkövetkezett, de a gyakorlott hajtók elébb még kifordítottak a vadföld messzi, túl felére egy konda szarvasokkal elegyedett disznót, a kukoricás előtt még kiigazodtak, vezetőjük figyelmeztette őket, hogy sebzett disznó lehet a táblában, aztán megindultak. Gyertek még, még egy kicsit- húztam a szememmel őket- valahol ott kell, hogy legyen! Egyszerre magasba lendült egy kalap és meghallottam a bűvös mondatot: Itt fekszik, kis kan! Hirtelen kisütött a nap a lelkemben és lengettem én is vissza a kalapomat. Hát csak meg lett a nyúlvadász disznaja!

Amikor közelebb ért a hajtók vonala, odajött az a mosolygós vadász a szélről, véres kukoricacímerrel és sapkával a kezében:

-Gratulálok! Ugye, hogy meglett? - megható volt az őszinte vadászöröm, ami villogott a szemében - Két lövésed érte el, az első középen keresztül verte.

Este levett kalappal, vadászélményekkel gazdagon, pirosra cserzett arccal búcsúztattuk a máglyák fényében terítéken fekvő vadat. A záró vacsora után nehéz szívvel váltunk el gondos házigazdánktól. Örökre hálás leszek Barátom a vendéglátásért, a kis kanért és azért mindenképp, hogy visszahívhattalak akkor, másnap!

Scrimshaw

Vadászüdvözlettel:Csincsák Róbert

Két kan története

Vaddisznót lőni bárhol és bármikor kiemelkedő vadász élmény számomra, de a legszebb vadászélményeim mégis az itthon lőtt vaddisznókhoz kötődnek. Amikor hazai pályán jár az ember, és csak magára számíthat, az igazi teljesítmény.

Az alábbiakban ilyen vaddisznós történeteket mesélek el, amikor sok-sok nyomozást és eredménytelen lest követően egyszer csak ott ülhet a vadászember a régóta várt kan ravatala mellett.Más súllyal nyom az olyan vadászélmény a latban, amikor nap nap után járunk a hátra hagyott nyomaiból régóta ismert vad nyomában, és terveket szövögetünk a kézre kerítéséhez.

Nyaralásból hazaérve barátom azzal a hírrel fogadott, hogy látta a Petres úti kant. Az éppen rosszkor érkező méhész miatt nem tudott rálőni az erdősávból kukoricásba átváltó kanra.Kidolgoztuk a taktikát, ám ez alkalommal kicsit elszámítottam magam. A kiszemelt búzatáblából éppen a kiérkezésünkkor állt ki a kombájn. Reményvesztetten ültem háromlábú vadász székemen a friss tarló és a kukoricás sarkán, amikor meghallottam az első ágroppanásokat. Pont az én vonalamban feküdt az egész konda az erdősávban. Meglepődve tapasztaltam a hangokból, hogy odabent a sűrűben megy a búgás. Mindez Júliusban. Bár az is az igazsághoz tartozik, hogy egy hónappal korábban lőttek a közelben ebből a kondából 30 kilós süldőt. Talán a jól fejlett emse süldőket kerülgette a beindult kan, amit a koca zokon is vett. Ennek hangos törtetéssel, morgással-fújással hangot is adott. Egy-egy nyikkanás és visítás jelezte, hogy a kan sem adta fel az erőszakoskodást. Sajnos a hangok egyre távolodtak és a disznók a bozótos erdősáv túloldalán váltottak ki.

Másnap, (2005.07.17.-én) az új információkkal felvértezve körbemotoroztam-nyomoztam a szóban forgó területrészt, és most itt ülök esti lesen az erdősáv északi oldalán elterülő cukorrépa és búzatábla mezsgyéjén. Ezt az eldugott gabonatáblát erősen járják a vaddisznók. Helyenként szobányi területek fel vannak túrva. Tőlem jobbra a toklász nélküli búzán túl egy kukoricások által körül ölelt rétecske húzódik meg szerényen. Erről a sásos legelőről egy földig omló olajfüzekkel benőtt nyúlvány ékelődik a szélnyomásos búzamezőbe. Bal kezem felől napraforgó tábla van a répaföldön túl. A szelem pont megfelelő, amíg mozgásom nyomán elcsendesedik a környék, elmesélem egy korábbi kanom, ide vágó rövidke történetét.

Ugyan itt, ennek a harsogó zöld cukorrépaföldnek a közepén, 2000. 09. 19.-én történt. Akkor nem ide készültem kiülni, de megboldogult H. Misi vadásztársam unszolására velük tartottam. Maradék lehetőségként, a többiektől távol, hátul jutott ez a lőállás. Szélcsendes csillagfényes szeptemberi este volt, harsogva roppant el a répalevél a közeledő súlyos test alatt. Társaim elszámolták magukat. Nem az előttük elterülő kukoricás rejtette a kant, hanem a mögöttük húzódó Petres úti erdősávban feküdt a sertevad. Meg-megállva, 10-15 percig hallgatózva közeledett a remete. Körülbelül 20 méterre tűnt fel a nagy fekete test a répasorban, amikor szemből érte a lövésem. A lesunyt fejjel figyelő kan tarkóját zúzta szét a 30-06-os lövedék. Mindjárt odaléptem és fültövön lőttem a kapálózó disznót. 97kg volt a zsigerelt, leadási súlya.

Hát most újra itt várom az éppen ide beállt új kant. Távcsövön keresztül figyelem a jobb oldali rétecskén sutát hajszoló öreg bakot. A távolból gyerek bak figyeli értetlenül az erőszakoskodó öregebbet. Megkezdődött az őzek nászidőszaka. A fülledt nyár esti melegben csak a szemem sarkából veszem észre, hogy az olajfűz alól kibújik a búzába egy nagy fekete test. Még csak fél kilenc és teljesen világos van még. Váratlanul ér, hogy a disznó nem az erdősávban feküdt. Ha nincsenek az őzek, talán észre sem veszem. Lassan megindul a tábla közepe felé, megáll, turkál, majd bandukol tovább őkelme. Célozgatom, de irdatlanul messze ballag leshelyemtől a koma. Valahogyan közelebb kell jutnom hozzá még a sötétség beállta előtt, természetesen anélkül, hogy elugrasztanám a kant! Holmimat a kisszék mellett hátrahagyva, hétrét görnyedve indulok el. Eleinte a mezsgye mentén, de mivel nem csökken a távolság, egyre beljebb osonok a búzába a szélnyomásos, feltúrt részeket kihasználva. Miközben lopom a köztünk lévő távolságot, meg-megállva távcsőben méregetem nem vett –e még észre a gyanútlanul vonuló vad? Amikor megtorpan, én is azt teszem. Egy darabig működik a dolog, de váratlanul farral fordul a csemegéző kan és megcélozza a szemközti kukoricást. Reményvesztetten óvatoskodom az egyre távolodó agyaras nyomában, amikor váratlanul mellém szegődik az a szeszélyes vadász szerencse! A kan kiváltási helyénél járok már, amikor az árnyékként követett vaddisznó balra fordulva, egy régi traktorcsapáson folytatja nyáresti sétáját. Megnyugodva veszem észre, hogy kb. 100 méterre fog előttem átmenni az üldözött. Feltérdelve megcélzom az a pontot, ahol kiér a traktornyom a gabonában tőlem húzódó vihar döntött nyiladékra. Patakokban dől rajtam végig az izzadság a fülledt nyári alkonyatban. A szelem még mindig jó, így izgatottan várom a megfelelő pillanatot. Egyre közeledik a kalászok felett feketedő, kormos sörtéjű hosszú hát. Valami gyanússá válhatott, mert a következő pillanatban megtorpan a nyiladékom előtt, és magasra emeli a fejét a búza fölé a vadkan. Nem várhatok tovább, fültőre célozva dörren a lövésem, és az ütemesen kalimpáló kalászok jelzik az irányt. Célba értem, helyben maradt a várva várt kan! Miután a végtisztességet megadtam a vadnak, mellé telepedve vártam be a segítség kiérkezését. A - hol van? - kérdésre hamar választ kaptak barátaim. A búzakalászok közt sötétben, hideg pezsgővel a kezében tébláboló Kis Feleségem jujjgatása jelezte az irányt! Belebotlott!

Scrimshaw

A Cetli remetéje

Az elmúlt évből már ismertük ezt a remete kant, igaz csálé körmű nyoma hosszabb időre eltűnt a területünkről. Történt ugyanis, hogy két félelmetes harci sérülésektől ékes, igen verekedős öreg, nálánál nagyobb testű vadkan költözött a revírjébe. Arra, hogy ketten voltak a betolakodók, csak akkor derült fény, amikor az első 21 cm -es agyarú után terítékre került a búgástól elvakult nagytestű és vastag agyarú cimborája is. Az idő múlásával megint híreket kaptam a csálé körműről. Hazatért! Amikor már megnyugodva közlekedett régi birtokán, kiültem a Cetli dagonya mellé az öreg fűzfára épített lesre. Szép csendben rám esteledett, amikor elhatároztam, hogy szedelőzködöm és megyek, ám a közeledő avarzörgés maradásra bírt. Nem az a jellegzetes vaddisznós törés volt. Óvatosan, meg-megállva, halkan közeledett valami a vízhez. Eltelt egy kis idő, már vagy 20 perce nem adott újabb jelt magáról a jövevény és a gondolataim is kezdtek már elkalandozni, amikor egy halk vízloccsanás térített vissza régmúlt vadászemlékeim ösvényéről. A kereső távcsövemben megjelenő csillagfényben fürdő víztükör sima felületén fekete hullám fodrok futottak a dagonya innenső partja felé. Egy fekete tömeg állt szemközt velem, szügyig a vízben. Hiába nyúltam a puskáért, a következő pillanatban már távolodó neszek szűrődtek felém a dagonya felett összeborult nyárfakoronák alá lopódzó éjszakában. A szelem jó volt és csendben voltam, csak Szent Hubertusz tudhatja miért gondolta hirtelen meg magát az inni, fürdeni jövő magányos kan? Talán a hajnali hazatérésre halasztotta a fürdőzést a remete. Jól van ez így, hiszen tudom, ha a kudarcok után a küzdelem, a kitartás és taktikázás egyszer sikerhez vezet, édesebbé és maradandóbbá teszi az a vadászélményt. Pár nappal később egy fülledt meleggel beköszöntő áprilisi délutánon megjelent a kapunkban jó barátom, aki vadászni hívott. Gyorsan összeállt a haditervünk, taktikánk egyszerű volt. Társam felült a Cetlihez, magam az erdei rétecske szélén álló szomszédos magaslesre helyezkedtem. Ha inni jön a kan a dagonyára, akkor a barátom lövi, ha pedig turkálni támad kedve a leshelyem előtti réten feketedő, tavalyról ottmaradt ocsúrakásnál, akkor én fogadom illendően az agyarast. Ez a leshely egy fa deszkázatú régi, kiszolgált katonai magasfigyelő volt. 70 méterre sötétlett az ocsú helye a jobb kéz felé húzódó aprócska mezőn amely oázis a vadnak. Egy balról húzódó árok partján deréknyi törzsű almafa állt. Szemből vadszilvák sorakoztak a sűrű szélén, mögöttük eperfák, jobbról egy naspolya, és a bodzák között egy koros birsalmafa rejtőzött szerényen. Nem szembetűnő ez a botanikus kert, csak a figyelmes szemlélő veszi észre a vadcsemegét termő, bozótba rejtőző elvadult gyümölcsfákat. A dagonyás les tőlem jobbra egy fenyves sarkán állt. Eleinte egy őz kötötte le a figyelmemet, erős hasmenéssel küzdött a szerencsétlen. Lassacskán beköszöntött az alkonyat. A színeket apránként festette a szürke különböző árnyalataira az este. A nagyobb fűcsomókból utóbb fekete buckák lettek, és már a szóró is csak egy fekete paca volt a legelő szürkülő köntösén. A rét túlsó szélén őzbak vonult lehajtott fejjel, csipegetett, szaglálódott. Ekkor jelent meg szellemként, váratlanul a szilvafák alatt a nagy fekete test. Bojtos füleivel hallgatózott egy kicsit, majd kényelmesen turkálni kezdett. Hihetetlen látvány volt. Eljött az igazság pillanata, mégsem mertem még lőni. Bár jóformán minden disznót a nyomáról ismertünk az apróvadas területen, tartottam attól, hogy figyelmetlenségből kocára lövök. Elő fordulhat, hogy a malacok a sűrű szélén várakoznak még, vagy a nagyobb fűben észre sem veszem őket, ha kapkodok. Láttam olyat már, hogy egyedüli koca a saját malacaival csendben közlekedtek egy nyikkanás nélkül, nem úgy, mint kondában. Hirtelen ötlettől vezérelve elővettem óvatosan a lámpát a hátizsákból. Mint minden vad, a disznó is egyre többször találkozik lámpa fényével település szélén, forgalmas utak mentén, este dolgozó mezőgazdasági gépek környezetében. Így okoskodtam. Ha nincsenek gyanús körülmények (lövés, áruló szagok, váratlan hangok...stb), még ha elugrik is, hamar megnyugszik azután. (Természetesen nem vonatkozik mindez a vadkárelhárításon lámpafényben körbelövöldözött vaddisznóra.) Végül is úgy döntöttem inkább rávilágítok lövés nélkül, és ha vannak vele malacok is, legalább a szemük csillogni fog a közelben. Ha pedig tévedtem, egy tapasztalattal okosabb leszek, de nem kockáztatok. Természetesen a felvillanó lámpafényre porfelhőbe burkolózva megpördült a vad és elnyelte a sűrű. Egyedül volt és a farát tekintélyes tökök ékesítették! Kalapáló szívvel elégedetten hallottam, hogy a sűrűben azonnal megtorpant az elugrasztott. Nem értette az egészet. Miután letettem a lámpát eltelt egy eseménytelen fél óra. Közben a szürke félhomály teljesen rátelepedett a rétre és az égen csillagok bontogatták fényüket. Már-már megdőlni látszott a teóriám. Azon gondolkodtam, hogy ez a disznó bizony már átesett néhányszor a tűzkeresztségen és hangtalanul továbbállt már, amikor teljes csendben kiállt keresztben a szóró közepére! Azonnal archoz emeltem a puskám és eleje közepére célozva, dörrenve vágta ketté az estét a fegyver torkolattüze. A lövés felborította a nagy disznót. Új lőszert ismételtem csőre és elzártam a biztosítót. A szétterülő lámpafényben ott feküdt a lassan eloszló porfelhőben a bogáncsos csuhájú nagy kan. Füle utolsó megbillentésével búcsúzott a vadszilvafáktól a Cetli remetéje.

Hát így kerültem Diána kötényébe, hatalmas szerencsém volt. Mindezek ellenére vallom, hogy nagyobb dicsőség lövés nélkül elengedni a vadat, mint meggondolatlanul útjára engedni a lövedéket.

Scrimshaw

Vaddisznós történetek

Vadászélmények

Az alábbiakban megosztok néhány vadászélményt minden kedves honlapomra látogató, erre is nyitott vendéggel. Nem szeretnék vadászírói színben tetszelegni. Ha élménybeszámolóimmal sikerül a honlapomra látogató vendéget karonfogva kiragadni a mindennapjaink forgatagából néhány nyugodt percre, akkor megmutatom a falu széli utolsó házon túli világ egy darabkáját és már célhoz is értem.

Scrimshaw

Támadó kanok

Merthogy kettő volt. Mindkettővel szemtől szemben, férfias küzdelemben sikerült megmérettetnem és mindkét eset emlékezetes és rendhagyó volt…

S talán mások számára is tanulságos lehet a történetük.

1996 januárjában Kunbaja határában történt. A disznó az éjszakát a falu alatti kis parcellás kukoricásokban dorbézolta át. Hajnalban a szőlőkön átvágva, az államhatár menti, több száz hektáros, megműveletlen ugar embermagasságú gaz és napraforgósarj tengerébe váltott be, ahol elvackolta magát nappalra. Az elhúzódó búgásban lesoványodott kan méretes csapát hagyott maga mögött a 15-20 centis friss hóban, így könnyen rátaláltunk és percek alatt elkészült a hadi terv. Miután mindenki elfoglalta a helyét, Laci , a vadőrünk, a kan csapáját követve, óvatosan lopakodott egyre beljebb a sűrűségben. Tamás barátom egy romos épület tetején foglalt lőállást, mi Bandival szemben, egy mély árok két végén helyezkedtünk el, úgy 250 méterre egymástól. A kan valahol hármunk között feküdt. Középtájon járhatott hivatásosunk, amikor két lövés dörrent a puskájából, majd Tamás hangja harsant: - Felétek megy a nagy disznó! Egyre erősödő törtetés közepette, hófelhőt verő gőzmozdonyként tűnt fel, alig 120 méterre Bandi és közöttem. Első lövésem, mint később kiderült, eléggé lemaradva, gyomortájon érte az árkon átugró kant. Még kétszer lőttem utána a sűrűben, el-eltűnő kannak, de a gyors .243-as lövedékek már nem érték el a gaz szövevényében. A negyedik töltényt csőbe tolva rohantam a sebzett után. Ha nem így döntök, akkor a szerb határon túljutva, örökre elveszett volna. Amikor újra megpillantottam, körülbelül 40 méterre állt felpúposított háttal egy kórófoltban. Hallhatta, hogy jövök utána, de még nem látott meg a fehér ruhámban. Jobbra-balra oldalazva próbáltam tisztább helyet keresni a lövedék útjának, amikor észrevett. Elsöprő erővel fordult rohamra. Önkéntelenül lendült arcomhoz a puska, és nagyon rövid célkövetés után csattant a lövés, amit bár fejre szántam, a szügyön bevágva a szívet tépte szét. Mire kirántottam az üres hüvelyt, a lassuló kan a lábaim előtt elkanyarodva, a tőlem balra eső ligetes gazfoltban oldalára dőlve elterült. Üres fegyverrel a kezemben idegesen kotorásztam zsebeimben az utolsó lőszer után, amikor odaérkezett Tamás és a Nivából kiugorva kérdezte: - Hová lett a disznó? – Kettőnk között van, de nem tudom él -e még? – Válaszoltam, mire Tamás a biztonság kedvéért felmászott a kocsi tetejére. Később – másik két oda érkező társam fedezete mellett – hátulról megközelítettük és még egyszer meglőttem, de már nem volt benne élet. Fejéhez ültem a hóba és busa ősz üstökét ölembe véve, orron csókoltam, annyira boldog voltam. 113 kilós zsigerelt súlyával 17 és 19 centiméteres agyaraival számomra a világ legderekabb vadkan-trófeája lett.

A második história Bácsalmáson, pár hónappal korábban, 1995 novemberében történt. Apróvadas területünkön nem volt kívánatos a vaddisznó, mert nem akartunk vadkárt fizetni. Ezért a végeláthatatlan kukorica tenger betakarítása után az erdősávokban, nádfoltokba beszoruló vaddisznókra terelő vadászatot szerveztünk. Egész nap csak egy váltóvadként hozzánk keveredett szarvasbikát sikerült felkeltenünk, így lógó orral tartottunk hazafelé. Az autóban éppen arról folyt a szó, hogy aratás idején gyakran mondogatják a traktorosok, hányszor láttak itt, meg ott fényes nappal disznót, velünk bezzeg nem esik meg ilyesmi. Ekkor kiáltott fel a volánnál János: - Odanézzetek! - Jellegzetes bakoló vágtában, égnek álló koromfekete sörtékkel, fölcsapott bojtos farokkal, nagy ugrásokkal mérte végig a késő délutáni napfényben zöldellő vetést. Egy jókora, magányos kan volt. Aznap a határ menti kukoricaföldek maradékát falták fel a kombájnok, ezért jó ideje futhatott már. A tábla közepén járt, amikor utána fordultunk. Azonnal észrevett minket, fokozta az iramát és hamarosan elérte az erdősávot. Rövid megbeszélés után ketten leállták az erdősáv végét, mi Lacival a két oldalán lassan haladva tereltünk, és akinek kiugrik, az lövi. A jó öreg 16-os IZS bockba két gyöngy-golyót tolva elindultam. Jani a Nivában maradva lépésben gurult az én oldalamon. Arra gondoltam, beljebb megyek a bozótba, mert elmarad közöttünk és visszatör a disznó. Vállnál tartott fegyverrel fúrtam magam beljebb az ágak között, amikor a közeli rőzserakás alól hangos hörrenéssel, tátott szájjal vetette rám magát a felbőszült kan. Recsegve – ropogva törtek az ágak, utat engedve az előre lendülő hatalmas testnek. A puskát abban a pillanatban rásütöttem a csővégen felbukkanó bozontos fejre. A nehéz ólommag a bal szeme alatt behatolva, félre lódította a súlyos kobakot. A lábam mellett tovatörtető test után lőttem a másik csövet is, nehogy a kan visszaforduljon. Mint később kiderült a kocsiban ülő barátom elmondta, ő jobban megijedt, mint én, és meg volt róla győződve, hogy a szeme láttára fog a kan felkenni a Niva oldalára! Kesernyés lőporfüstben állva újratöltöttem, amikor ellenfelem az erdősávon áttörve magát, orrára támaszkodva, hörögve megállt a szántás szélén. Már csattant is Laci megváltó lövése, amit hangos visítással nyugtázott. Izgalomtól citerázó térdekkel léptem az elcsendesedett mellé. A második lövésem célt tévesztett, csak az első és a kegyelemlövés volt benne. Amíg a többiek elmentek traktorért, én oldalát lapogatva, fejét simogatva, agyarát gusztálgatva ücsörögtem a szántáson az elesett termetes kan mellett. Senkivel sem cseréltem volna a világon. Agyarai épek, 16 centiméteresek voltak, zsigerelve és csonkolva 105 kilogrammot nyomott.

A kispárna

Zsolti barátom elcsípte a mosztongai apróvadas kant és mi szomszédolni mentünk Dunántúlra, hiszen a novemberi hold még igen jó volt és hajtott minket tovább a vadászvér.Nem tudom, talán éjfél lehetett, amikor bebújtam a hálózsákba és alig múlt el hajnali fél négy, máris motoszkálásra ébredtem a vadászház egyik sezlonján. A komám szedelőzködött és bár egy kicsit nehezen indultam meg, én is kaptam a puskámat, mert abban a horkolásban nem volt maradásom a ház falai között. Igen hűs fogadott odakinn minket, de a szél jó volt és a felhőtlen égen sziporkázott a Göncöl szekér. A hold is ontotta az égi világosságot az avarpaplan alatt szendergő erdőre.

– Vedd ki nekem a kocsiból a kispárnát a vadász székre, azt is elviszem - kértem a barátomat - ott van a hátizsákomban.

– Minek az, itt az enyém - vigyorgott a sötétben - vidd ezt, meglátod most lesz disznó.

Ahá, abban van a titok, abban van a disznó mágnes - röhögtem el magam, mivel többször meggyanúsítottam már, hogy disznó mágnese van, mert ha kotorék mellé ültetném, neki onnan is disznó bújna elő!A veranda előtt magasodó hársfa alsó ágára akasztott előző este lőtt süldő alatt vidáman váltunk szét, cserkelni indultunk, mindenki a számára kijelölt körzetbe.

Érdekes kis társaság verődött itt össze. Hárman vadászok és a házigazdánk két nem vadász cimborája is odakeveredett közénk. Kérdeztem is egyiküket másnap, mi a jó nekik ebben, érdekli egyáltalán őket a vadászat? Tetszik nekik ez a hangulat – mondta – jókat főzünk, kajálunk, iszunk és szunyálunk, itt nincsen villany, víz, (térerő), fával tüzelünk és mi is örülünk, ha lőtök valamit. Ámen, gondoltam, csak ne tüzelnétek és zenélnétek a ház előtt, hiszen ez a kuckó az erdő közepén van és kőhajításnyira az első magaslesek. Az első disznóváltók ott húzódtak a ház mögötti pottyantós buditól nem messze. Persze kicsit antiszociális vagyok, és ők sem állhattak egész hétvégén vigyázzban a kedvemért, na meg a favágók is raknak tüzet…stb. Vendéglátónk szerint is a vad megszokta, hogy a ház „lakva”van, nem foglalkozik a disznó sem különösebben evvel. Egy szó, mint száz, megindultam a nekem kiszemelt ösvény felé, ami az oldal közepe táján húzódott lefelé, a vaddisznós sűrűk között. Már az első pár méteren tudatosult bennem, hogy ez a cserkelés vesztett helyzet lesz, mert a vastag, fagyosan zörgő avarréteg a lépésem nyomán messzire fog hallatszani az erdőn és ezért kellet a háromlábú kisszék párnával. Tudtam, hogy van egy hatalmas kifürdött kátyú a csapásban, odáig kellene eljutnom valahogy minél halkabban. Ha a disznó teleszedte magát éjszaka makkal és a tarlókon tengerivel, hazafelé menet betér inni oda és még az is lehet – morfondíroztam magamban -, hogy egy fürdőt is vesz lefekvés előtt. Hát az odajutás nem ment simán, két őzet is sikerült elugrasztanom a szöszmötölésemmel, de végre odaértem és túl is mentem negyven lépést a dagonyán, hogy a szelem is jó legyen. Leültem az ominózus kölcsön párnára, elhelyezkedtem és máris őzriasztás harsant, kisvártatva el is száguldottak a közelemben, de akkor már a fülemig ért a közeledő avarzörgés. Kocogva jött az idegen a váltón, egyenesen a dagonya felé. Egy pillanatra abbamaradt a csörtetés, majd halálos csendben megjelent a holdfényben úszó nyíláson egy szurkos vaddisznófej. A látcsövet leeresztettem és a puskára cseréltem. Amint kinyomakodott a nyiladékra a teste is, úgy látszott kinőtt egyes disznó a jövevény. Alig hallhatóan percent az elpöccintett biztosító és a lehajolva nyomomba szagoló vaddisznóban már nem tudatosulhatott a veszély, mert a következő pillanatban a kátyúba dőlve kalimpált. Gyorsan odaléptem hozzá, de nem kellett már neki megváltás. A szertekúszó lámpafényben láttam, hogy sikerült elsőre eltalálni úgy, ahogyan szerettem volna. Csodálatos érzés volt! Cserfa ágat törtem a ceremónia szerint, levettem a kalapomat, suttogtam pár mondatot az égiekhez és a fákról hirtelen peregni kezdtek az ágról ágra sodródó falevelek, le az erdő palástján várakozó testvéreikhez. Ismét feltöltődött a lelkem. A cipóképű hold vigyorogva kísért hazafelé, a felettem összeboruló ágszövevényen keresztül figyelt le rám és a völgyben felkondult a templomharang.

Otthon aztán egyből sercent a tűzön az olaj, a friss máj mellé előkerült a hagyma, feléledt a vadászház.

Scrimshaw

Egy süldő története, vadászat a hegyekben

Mindig felüdülés vadászlelkemnek, ha kimozdulhatok a kukoricások és búzatáblák apróvadas világából a hegyek és erdők közé. Végre a közelmúltban nem a kisszéken, hanem magaslesen kuporogva lestem a vaddisznó népet, vendégségben jártam. A legjobb Barátom hívott.

Scrimshaw

Az első randevú: Lassan alkonyodott. Mozdulatlanul figyeltem a körülöttem magasodó fiatal bükkös-sarjas sűrűségbe vágott nyílás végén a két dagonya gödör mellé szórt kukoricát. A fölöttem összeboruló lombok között néhol átszűrődtek a lemenő nap aranyló sugarai és tündökölve csillogtak a tavalyi avarszőnyegen a fák közé lopódzó félhomályban. A falu felől Gery Moore melankolikus gitárszólója szűrődött fel hozzám, amikor elpattant mellettem egy ág. Megadóan tűrtem a kiállhatatlan bögöly és szúnyog rohamok csípéseit, nem akartam semmilyen vegyszerrel tovább rontani az esélyt. Hogy is ne, hiszen egy igen nagy, és már sajnos nagyon is kitanult kan lakott a közelben. Szorgalmasan adtam a vért, miközben az óvatos motozás leért a szóró mellé jobbról. A szelem jó volt, balra a völgynek lengedezett, de kisvártatva bal oldalamon a les bejárónál hangos morgással jelezte a kan, lebuktam. Szokásához híven körbejárta a lest, majd hangtalanul elhúzódott a völgybe húzódó források felé. Úgy egy óra múlva jött vissza. Akkor vettem észre, amikor a szemközti oldalban a sűrűség mélyén fának dőlve kifente oldalából a sárral együtt az élősködőket, aztán elnyelte öt az est. Teljes sötéttel én is visszavonultam pár órát pihenni.

A hajnal ismét a magaslesen talált. Alig helyezkedtem el, egy kan róka jött kukoricázni és inni, de hamar kereket oldott. Már én is halottam akkor, egy konda közeledett a terített asztal felé. A szemközti oldalból özönlöttek le a színpadra a szereplők. 20-22 db éhes, 20 kiló körüli vadmalac, és két csapzott koca sürgölődött a terített asztal mellett. Az egyik koca szinte teljesen kopasz volt. Idegesen rohangáltak a habzsoló aprónép körül, aztán jobbnak látták a háttérbe húzódni. Jobb kéz felől morgolódtak a sűrűben, egyre távolodott a hívó szavuk. A sáskahad a szőlő felett hullámzó seregélyrajhoz hasonlóan kavargott a szóró körül. Elrohantak, aztán kisvártatva mégis vissza szállingóztak. Jól mulattam, az előadás kifogástalan volt, de lassan utolért a reggel és kiürült a színpad is, én is dolgom után indultam.

Scrimshaw

Alkonyattal én is a páholyban vártam az új felvonást. Nem kellett csalódnom. A leveleken doboló esőbe szürkült alkonyba disznóröfögés szűrődött felém. Vagy csak hallucináltam volna? Nem. Két kis kan látogatott el hozzám. Csinosak voltak, kifogástalan nyári szőrbe kivedlett tavalyi kansüldő volt mindkettő. Talán testvérek, talán alkalmi cimborák, akik nekem szemben fordulva lakmároztak a koszton. A sötétség közelsége elhatározásra juttatott, amelyik előbb befordul, az elkapom. A céltávcsövön át figyeltem a szorgoskodókat már, amikor váratlanul a távolban lövés csattant és kereket oldott a két kosztosom.

Talán Szent Hubertusz akarta így. Később még egy fiatal kan érkezett, de csak a szélső bokrok alól kinyúlkálva lopkodta a kiszórt kukoricát, aztán hirtelen ez is átszaladt a szórón és elnyelte a nyári éjszaka. Egy darabig hallgattam még a leveleken kopogó esőt, de a sötétség engem is haza hajtott a vadászházi vackomba.

Reggel halkan osontam a meredek szurdokban egyre feljebb, csendesen szuszogva értem el a les létrát. Szememhez emeltem a kereső távcsövet mielőtt felmásztam. 3 fekete szellem szorgoskodott előttem. A terített asztal eltűnt már, éppen végeztek az egész éjjel lumpolók. Valahogyan nem állt kézre a les létra támasztéka, óvatosan felkúsztam rajta a fenti biztosabb pozíció reményében. Az előző esti vacsora vendégek voltak, mind a hárman visszatértek. Mire biztonságosan, áruló deszkanyekergés nélkül, felértem a les kosárba, üres lett a porond. A puska csendesen simult a mellvéden aláhajtott ülőpárnára. Visszajött az első, szemben a sűrű szélén szöszmötölt még, balra. Pillanatok múlva társa is megjelent a háttérben, kiállt keresztben a felső dagonya előtt és az elhatározásom tett követte, a puskacsőben lapuló gonoszt szabadjára eresztettem!

Aki közelebbről ismer, tudja, az elmúlt időszak hullámvölgye okán nem voltam magabiztos, de reméltem a jó találatot. Fél óra múlva aztán világosban könnyen megtaláltam kicsit feljebb az erdőben. Hanyatt esve beékelődött két kidőlt fatörzs közé a zsákmány, tavalyi kansüldő volt. Nadrágszíjam az orrára hurkolva húztam le a völgybe a vaddisznót, ahol Barátommal gyönyörű teríték mellett állhattunk levett kalappal, hiszen az Ő őzbakja is kézre került (a halálvágta végén a horhosba vetette magát a sebzett bak, és alig találtunk rá, mivel fennakadt az ágak között a sűrű szövevényben).

Később a lövés mellett döntésem helyesnek bizonyult, este már alkalmatlan kavargó széljárta a völgyet, másnap utaznom kellett. A nagy bajuszú vén kant még nem érdemeltem ki, de a munkám során begörcsösödött agytekervényeim kisimultak a pár nap templomi nyugalom során, felszabadultan rohant a kisautó haza a síkságra.

Scrimshaw

Kansüldő és az „ajándékcsomag”

Ma reggel sikerült elcsípnem egyet a konnektor orrúak apróvadas fajtájából!

Szerda este Kislányom dajkálása közben életem értelme emberes csomagot pakolt az ölembe, természetesen a pelus köztünk volt! Ezen a kedvező előjelen felbuzdulva 02:30-kor Zsolti barátommal nekivágtunk a határnak. Elhatároztuk, hogy a körmére nézünk a kopasz búzát dézsmáló sertevadnak. Egy néhol náddal is átszőtt árok mentén helyezkedtünk el. Komám magaslesen én amúgy gyalogosan, lő bottal felszerelkezve. Az árkon túl végeláthatatlan repceföld húzódott, oda vártuk a nappal elől vac- kukra vonuló fekete csuhásokat. Apránként jelent meg a rózsaszín derengés a látóhatár peremén és én egyre beljebb lopakod- tam az árok kígyóvonalát követve a szélső művelési nyomban. Helyenként a búza csak térdig ért, ám a nadrágom azért combig ázott a hajnali harmat terhüktől megszabaduló gabonaszálaktól. Világított a derült égen vigyorgó hold kifli fényében a sárga bú- zamező. A súlyos kalászok hívogatóan kövér, belül még halványzöld, vaddisznócsábító gabonaszemeket rejtettek. Meg megállva körbetávcsöveztem, körbevizslattam minden egyes gyanúsan kifeketedő vaddohány tövet és gazcsomót a sárga tengerben. A nap még nem kapaszkodott ki a távoli horizonton, de körülöttem a színek a hajnali szürkületet maguk mögé utasítva kezdtek erőre kapni. Egy terephullámon megállva figyeltem magam előtt két őzet. Egy öreg, vastagnyakú hatos bak és távolabb egy suta felváltva válogatott szitkokat ordibáltak a gabonatenger túloldalán húzódó kukoricás felé, ám semmi nem mutatkozott. Kezdeti lelkesedésem kezdett alábbhagyni, amikor jellegzetes tücsökciripelés harsant a felső zsebemben. A telefonom volt, barátom keresett. Tudtam, hogy 6-ra munkába kell állnia: Megyünk? – kérdeztem. Frászt, – hangzott a válasz - gyere felém, én is elindultam az árok mentén, mert kettőnk között, a kiszögellésnél jön át a disznó! Lekushadva loholtam a traktornyomban visszafelé, miután a távcsövemben megjelent a távolból kocogva közeledő fekete szellem. Aztán lassítottam a tempón és fel- bukkant már a társam is a mezsgye szélében. Akár a „Szerengetis” természetfilmekben gyanútlan zebrákat belopó oroszlánok, húztunk rá a néha még bagózni azért megálló megkésett éjjeli dorbézolóra. Mindenki a helyén kezdődhetett a színjáték. Puskám a lő boton támaszkodott, teljesen világos volt már, de a maximumra tekert piros ponttal követtem a közben rám forduló tavalyi kansüldő bozontos üstökét. 80 méterre járhatott, mikor egy magasabb gabonafoltból kiérve srégen szemben megállt, fejét szé- pen megemelte és hangosan buffant a kobakján a 13 grammos Mega. Újabb piros betűs nap lelkem vadásznaptárjában a mai nap. Tisztelet a vadnak!

2009. június 18. (04 óra 27 perc)

Decemberi ajándék

A napokban legyalogosodtam, kisebb balesetben megsérült az autóm. Nem is készültem vadászni. Majd megyek, ha az autót helyre pofoztatom, gondoltam. Ám a sors útjai kifürkészhetetlenek, tartja a mondás, ami be is igazolódott tegnap. Délután megcsörrent a telefonom, Zsolti barátom hívott: Szedd össze a cuccod, háromra nálad leszek. Majd kijössz velem vadászni! Szétülünk a két nádashoz, akkor nem kavar be a szél, mint legutóbb. Valamelyikünk csak meghallja, merre törik a nád!

Ebben maradtunk. Miközben készülődtem, eszembe jutott Janika előzőnapi kijelentése: „rossz után jön a jó, holnap kijön a nagy kan”! Mosolyogva húztam be a cipzárt a puskatokon, és el is hessegettem a gondolatot, badarság.

Időben ki is értünk és a szélirány, a nyomok meg a korábbi tapasztalatok alapján mindketten elindultunk a dolgunk után. Akár a Kis Balaton aprócska mása, egy folyondárral átszőtt ingoványos ősnádas jutott nekem, amelyet csatorna ölel körül. A végeláthatatlan alföldi csizmamarasztaló őszi szántásoktól kietlen pusztaságban oázisként zöldellt a beíró körzetem. Eddig lucernát, búzát máskor kukoricát termesztettek a nádast körülölelő földeken, most viszont valami rejtélyes okból fűmagkeverékkel vetették körbe az ingoványt. Szívesen járt ide legelni őz és szarvas az éj leple alatt, de néhány disznótúrás is éktelenkedett az üde zöld bársonyon. Akár egy angol kastély park zöld gyepén, battyogtam az északnyugati csücsöknél felállított hordozható les felé. A kakasülőn elhelyezkedve magányomba süllyedve igyekeztem a természet részévé válni. Egy- egy fácán kakatolva keresett éjszakázó helyet a nádasba terebélyesedő fűzfákon, aludni készült a zsinatoló madárnép a lápban. A szelem eleinte jó volt, de aztán elkezdte oldalról a tarkómat is cirógatni. Gondoltam át kellene menni a másik oldalra a kisszékkel, de már újra másik irányból incselkedett az a rakoncátlan szellő. Sosem voltunk nagy haverságban, gyakran a bolondját járatta velem. Fontos csatákban vált árulómmá. Megadóan maradtam ahol voltam, hátradőlve élveztem az esti szürkületbemerülő tájat, nem foglalkoztam vele tovább, elvégre kikapcsolódni, friss levegőt szívni jöttem. Aztán egyszer csak elhalkultak a madarak, és fülemig szűrődött az első árulkodó roppanás. Disznó óvatoskodott a nádban. Jól van hát, máskor is így kezdődött, nyugtattam meglóduló vadászvérem és óvatosan emeltem a szememig a keresőtávcsövet. Az a fránya szél azért mégis csak tudta a dolgát, most azért beállt balról. Jó lesz, okoskodtam, csak kitartson a komisz. Apróra átkutattam a csatornaparti öreg füzek tövét egészen a kiszögellésen terebélyesedő bodzákig, aztán rendesen beleheltem a kukkert. Kicsit szusszantam és mivel hosszabb ideje gyanús volt a csend, újra a füzek alját vallattam a messzelátóval. Ott állt mozdulatlanul a fatövében a fekete szellem! Óvatoskodva cseréltem puskára a kukkert. Mire a piros pont megállapodott a fatövén eltűnt a látomás. Ahogy keresgéltem a céltávcsőben elkapta a szemem a mozgást, már szembe gyalogolt a disznó a pázsiton. Úgy tűnt, olyan 70-80 kg forma, de csalt már meg az esti félhomály. Vártam a megfelelő pillanatot, csak követtem a közeledő földmunkás vállalkozót. Nyolcvan méterre járhatott őkelme, mikor a szél újra bolondozni kezdett. Gyanús lett neki a dolog, befordult a nád felé, kannak néztem. Még nem kezdett kocogni, nem volt mit várni, amikor a nyaktövét követve jól együtt voltam a keresztbe húzó vaddisznóval, elindult utolsó útjára a puskacsőbe lapuló 13 grammos fémdarab. Elvakított a torkolattűz és mielőtt az új lőszert csőbe ismételtem, hallottam, hogy az elugró vad a csatornán átjutva már az ősnádasban ropogott! Értetlenül fürkésztem a leereszkedő sötétségbe, de végtelen csend telepedett a tájra. Tudtam, hogy hátrább kapta be a lövést, valahol lapocka körül mivel mozgásban volt, de elbizonytalanodtam. Elsaccolhattam valamit? Eddig 20 méteren belül, többnyire helyben maradt jó találattal minden vad ezzel a lőszerrel. Alig győztem kivárni a megszokott időt, közben telefonáltam segítségért is, hiszen kezdődött a munka. Kattogtak a gondolatok, mert az nem volt kérdés, hogy bemegyek utána, de hogyan?

Az ide belőtt kakast, vagy kacsát még a kutya sem hozza ki, olyan áthatolhatatlan a sűrűség. A csatornába elég mély a víz. Ha jó a lövése, akkor reggelig megromolhat a hús. Hogy tudott átmenni ilyen gyorsan a csatornán jó találat ellenére? Ha rossz volt a lövésem, mihamarabb meg kell váltani a szenvedéseitől a vadat. Vajon meddig ment? Ott fekszik ahol utoljára hallottam törni, vagy ott állt rá egy váltóra? Ilyen és ehhez hasonló kérdések motoszkáltak bennem, amikor összepakoltam a holmim és megkerestem a rálövés helyét. Mély csülökbevágást és fillérnyi tüdődarabot találtam a harmatos fűben, megjelöltem. Arrébb apró csontszilánk jelezte a menekülés irányát, amit zsebkendőben zsebre tettem. Úgy tűnt bordából való. A kanális szélén már látszott a lövedék tette a dolgát, két oldalról véres volt a nád, jobbról bővebben. Valahogy azért ez nem az a jól megszokott habos tüdővér volt.

Eddig jutottam, amikor megérkezett két társam. Megbeszéltük, hogy a túloldalon megyek be a szigetre. Van ott egy félig ellopott, félig elkorhadt hidacska maradványa a régi időkből. Ha szerencsém van, ott még nem leszek vizes, a többi majd bent eldől. Ők kint figyelnek, segítenek tájékozódni. 3-400m nádbújás után elérhetem a túlparti vérnyomot a szigeten.

Neki is vágtam, és láss csodát, nem szakadt le a híd, elmaradt a vízi teszt. Beérve szerelvényigazítás, fegyverlámpa föl, fejlámpa föl és a fohász következett. Most segíts Bozóki Laci bátyám. (Hogy jön ez most ide? Álmatlanságban szenvedek és előző este a kandalló mellett ülve a bivaly után kereséses írásait újraolvastam.) Kerestem a közelemben egy disznóváltót és következett a kutyapóz! Vagyis négykézláb, sokszor hason előre. Azt már az első métereken megértettem mért nincsen a fehér vadász puskáján se céltávcső, se puskaszíj pláne fegyverlámpa. Ezt mi a fenének vittem be? Akkor már mindegy volt, csak lopakodtam hasmánt egyre beljebb, mint a hernyó. Szerencsére telefont, kapukulcsot és egyéb elhagyni valót kinn hagytam. Fújtattam, mint a gőzgép és minden testnyílásomon szívtam a levegőt, de ráleltem a vérnyomra. Bizonyos fajta elhivatottság, vaddisznó vadászlázzal fertőzöttség kellhet efféle túrához, vagy egyszerűen szalajtok, nem tudom, de elindultam négykézláb a nyomon. A puska leginkább akadék volt (fix szerelék, 8x56 S&B, nyílt irányzék semmi). Egyre inkább érdekel, milyen lehet az ellenfél fegyverzete (nemrég esett nálunk 87 kilós 21 centis kan is)? Ahogy kikapaszkodott a sebzett a mederből átment egy nádba dőlt fa szövevényén, el sem esett! Most azonban balra kanyarodott a törés, kunkort írt le a csapás és egyre több volt a vér. Térdmagasságban, akarom mondani ott nekem éppen fejmagasságban kent a kan. Gondoltam most már megfekszik, és dermedten vár a szerencsés megtalálóra, de hol volt még a nyom vége! Végül mégis váltón menekült tovább a következő kunkornál. Egyre inkább kezdett hasonlítani a történet első gombócba lőtt szalonkám esetére, amikor két zseblámpa lemerülése, fél éjszakás reménytelen keresgélés után nem sikerült felvenni a madarat. Aggasztó jel volt, hogy még észnél van, és a váltót használja, de egyre bőségesebb volt a vér. Már a kalapom is véres volt, csoda, hogy még meg volt. Ekkor beért egy dagonyába a nyom, ahonnan csillag alakban futottak szét a váltók. Guggoltam a lekvárban és éreztem, apránként süllyedek, mint az a bizonyos hajó. Nádszálanként kerestem a kivezető vércseppet. Magad uram, ha kutyád sincsen, tovább haladtam a nyomon! Apropó kutya, erős disznószag érződött a bűzös mocsár lé gyomorforgató szaga mellett, és ahogy vándorolt a fénycsóvám nádszálról-nádszálra, mellettem egy méterre feltűnt egy vaddisznó fara! Már nem volt benne élet. Megvan kiáltottam!

Arra jutottunk, valahogyan kikínlódom a testet egyedül a közeli kanálisig, kötelet dobnak és áthúzzák a vaddisznót. Társaim elmentek a kötelekért és egyedül maradtam. Kis tisztást törtem magunk körül a sűrűben, hogy körbe gusztálhassam a zsákmányomat. Utolsó erejével is fúrta volna magát előre a nádban, alig bírtam kifordítani a tőzegből. Lábait hónaljig vájta a torzsák közé. Mindkét tüdeje át volt lőve! Légvonalban 150 métert tehetett meg a rálövés helyétől, és egyszer sem feküdt le. Micsoda őserő és csodálni való élni akarás! Olyan volt amilyennek gondoltam kétévesforma fiatal kan. Sarkamon ülve, izzadságtól gőzölögve gyönyörködtem benne a lámpafényben egy darabig, aztán azt is lekapcsoltam, csak ültem mellette és hallgattam az éjjeli nádas hangjait. Hozzám ajándékkal jött a hideg kezű, zörgő csontú vénember, 2009. December!

Utóirat: Volt még egy útjuk a komáknak, mert elfogyott az üzemanyag is. Nekem is volt egy utam vissza a nádban, miután kiderült, hogy a kanálison nem bírok átkelni. Első lépésemre ágyékig merültem a decemberi fürdőben és le sem ért a fenékre a lábam, úgyhogy négykézláb vissza, de ezzel már senkit nem untatok, inkább dobok egy hasábfát a kandallóba.

Scrimshaw

Cimborák

Este 8-kor ültem ki Bácsalmáson a mosztongai nádashoz vaddisznó lesre. A legelő szélén álló hordozható magaslest már megint felborította valaki.

Stabil helyzetbe kellet igazítani, mielőtt felmásztam. Tréfás ember lehetett, aki felborította, mert a les lábait biztosító csapszegeket is kilökte a helyükről. Bosszankodva igazítottam mindent a helyére. Természetesen szolid lánccsörgés és kopogás árán foglalta el eredeti helyét a fém les. Reméltem, hogy a disznók hallótávolságon kívül fekszenek, és nem hallották meg a vackolódásomat.

A szelem jó volt, és végre minden megtalálta a helyét körülöttem. Az előző este is itt ültünk lesben egy-egy szalma körbála tövében Zsolti komámmal. A legelőre reméltük, hogy kiváltanak a kinyomozott disznók. Időben fel is keltek előttem, elárulta őket a nád ropogása. Ám amikor besötétedett, bal felé, a napraforgó tábla irányába váltottak ki.

A következő estén egyedül vártam őket új helyemen, a legelő napraforgó felőli szélén. Fél kilenc felé járhatott az idő, mikor az első roppanást, felém hozta a meleg kora nyári szél. Most is a nádasban álló nyárfa tövében feküdtek. Már nem zavartak a körülöttem repkedő szúnyogok, csak a halk roppanásokra figyeltem. Csend, majd vízlocsogás hallatszott, ahogy átkeltek a nádtengerben húzódó régi csónakkikötő árkán. Lassan közeledtek a napraforgó tábla széle felé. Ekkor egy kisebb szünet következett. Éppen egy alattam elbaktató nyúl után fordultam, amikor valami megmozdult a nádas szélén. A szememhez emelt kereső távcsőben a nádasból kikocogó 70-80 kilós fiatal kant pillantottam meg, majd még egy, kb. 15 kilóval könnyebb kan kocogott a képbe. Megállás nélkül, egyenletes ütemben vonult a két disznó, és a domb túloldalán húzódó nádas rét felé vették az irányt. A távcsövet azonnal puskára cserélve célba vettem az elöl haladó disznót. Rövid célkövetés után útjára engedtem a 13 grammos Lapua Mega lövedéket, ami hangos puffanással vágódott be a vad oldalába. Hatalmas ugrásokkal menekült a két állat. Gyors ismétlés után célba vettem a hátul vágtató kisebb kant is, de egy tenyérnyivel fölé lőttem. A lesről lemászva újabb lőszert ismételtem a csőbe, és a domb mögött eltűnt disznók után siettem. A túlsó oldalban megállva, rövid keresgélés után észrevettem a sás között megtorpant egyik üldözöttet. A fülei és a nyaka egy része látszott kb. 100 méterre a nádszálak között. Úgy szuszogtam, hogy nem tudtam rendesen célon tartani a piros pontot, ezért fél térdre ereszkedtem, azután fültőre célozva lőttem. A nagy csattanásra eltűnt a ritkás nád között fülelő vaddisznó. Nem voltam biztos benne, hogy a két cimbora közül most melyiket tiszteltem kupán. Minden esetre újabb lőszert töltve a fegyverbe elindultam abba az irányban a sásos-nádas legelőn, ahol eltűnni láttam a komát. Közelebb érve észrevettem a sásközt maga alá húzott lábakkal, hason fekvő, fejét felemelő vaddisznót. Fejbe lőttem. Mint utóbb kiderült, ez volt az elsőnek meglőtt nagyobbik kan. Első lövésem a máját és tüdejét érte. A sásos legelőt elérve elfogyott a levegője és lehasalt, mire a társa összezavarodva megtorpant. Ekkor pillantottam meg a tétovázó disznót. Társától 3 lépésre feküdt az aznapi második vaddisznóm.

Miután fülig érő szájjal körbe gusztáltam a zsákmányt, elmentem a leshez a holmimért. Igen ám, de a nagy örömömben elfelejtettem lelépni a távolságot az elesett cimboráktól a legelő széléig, és megjelölni a pontos irányt. Mire visszaértem a mező szélére besötétedett. Éppen megérkezett a segítség, amikor nagy megkönnyebbüléssel újra rájuk leltem a zseblámpa fényénél. Alig vártam, hogy két barátomnak elmesélhessem a kalandot, mert hát mit ér az, ha nincs kivel megosztani a vadászélményt?

2008. 06. 01.

Scrimshaw

Rókák és egyéb apróvadas históriák

Régi fotók között kotorászva lassan sárguló fényképek akadtak a kezembe.A legnagyobb és az első rókám teríték fotója.

Délelőtt fácán és nyúl vadászat volt a Sóstó - Mosztonga környéki területünkön. Én is a társas vadászat résztvevőjeként koptattam zöld csizmáimat, nádat törve, sásos legelőt vallatva. Két erdős rész között húzódó földúton, egy fasor mentén gyalogoltam a hajtásban, amikor frissen kitakarított rókakotorékot vettem észre. Közelebb érve láttam már, hogy a régóta elhagyatott rókavárat új bérlő lakja. A főbejáratnál friss hantok jelezték, otthonosan berendezkedett az új lakó és a hófoltokon hagyott sáros mancslenyomatok tisztán mutatták, hogy a róka otthon tartózkodik éppen. Északi szél volt, és a felismerést elhatározás követte, estére lesbe ülök ide kilesni a vár lakóját. Már nem emlékszem milyen eredménnyel zártam a hajtást, de a kitartó fagyos télesti szél és az alkonyat újra a kotorék közelében talált. Hetven-nyolcvan méterre helyezkedtem el a kotorék kijáratát jelző homokbuckától. Pokrócba csavarva, ölemben puskával mozdulatlanul ültem az út menti kórók fedezéke mögött. Fázósan húztam össze galléromat és igyekeztem a megfagyott táj mozdulatlan részévé válni, miközben gondolatban az első avatópálcám történetét felidézve múlattam az időt. Az első rókám meglövése alkalmából kaptam ezt a vadász ereklyét Csongrádon.

Az érettségit megelőző tanvadászaton történt. Öt puska jutott sokunkra és az öt leálló hajtásonként cserélődött a fegyverek végén. Mi többiek, pedig hajtottunk rájuk. Azon a zimankós, deres napon három osztálytársamnak sikerült meglőnie élete első hosszú farkú ártéri fácánkakasát a Tisza menti szederindával átszőtt, vadszőlővel befutott dzsungelben, és ha jól emlékszem két szajkó is színesítette a terítékünket. Egész nap egy kecses Merkel bockkal szemeztem, amiért mindenki sorban állt, mindenki azzal szeretett volna vadászni. Közeledett az utolsó leállás és végül kézbe vehettem a mélyen vésett oldallakatos német csodát egy marék magas rézperemű patronnal. Kefe sűrű szederindás erdőt hajtottak ránk és a nyakamban kalapáló szívvel vártam a leállók között az égbetörő kakasokat. Ekkor szakoktatónk (aki azóta már az égi vadász ösvényeket rója) Pista bácsi váratlanul gondolt egyet és átállított a saját standjára. A jobb szélső lettem a soron, lent a folyószélen. Mikor elfoglaltam új helyemet a meredek partoldalban, Pista bácsi sokat mondó szemhunyorítás mellett a lelkemre kötötte, hogy figyeljem a víz szélét. Elindult a hajtás és két lőszert a helyére tolva összecsuktam a fegyvert. Egymás után pattantak a lövések az estébe hajló délutánon, csak nálam nem történt semmi. Egyre közeledett a hajtók lármája, törése és mereven figyeltem a közelben álló két vaskos fatörzs között az egyetlen belőhető nyílást a szövevényben, amin át leláttam a folyóparti jéghártyáig. Porcukros fehér dara borította be a 20 centi széles jégszegélyt a kavargó Tisza mentén. A következő pillanatban egy elegáns vörös frakkos róka fej jelent meg a nyílásban! A jégsétányon kocogva, észrevétlenül akart kilopózni a kelepcéből. A dörrenésre keserű lőporfüst töltötte meg a bokrok alját, ahol kuporogtam. Az imént még magabiztosan osonó rókám a jéghártya ravatalán fekve utolsókat tátogva búcsúztatta e világi egérvadász pályafutását. Meghatódva álltam fel a mélyen süppedő avarban és a fülemig el sem jutottak társaim kiáltásai - Mire lőttél? - , már indulnom is kellett lecsúszva-bukdácsolva a meredek parton! A rohanó folyó sodrása rókám fekete-bársony fülébe csimpaszkodva elkezdte lehúzni a testet a jégről. Még éppen oda értem, hogy a hátsó lábánál fogva elcsípjem zsákmányomat, mindjárt fel is húztam a lőállásomig. Királyi érzés volt a siker, bár az avatópálca suhogása ma is élesen él még az emlékezetemben.

Scrimshaw

Gondolataimból egy a száraz gazközt elsurranó egérke hozott vissza a didergős valóságba. Rendesen beszürkült már. A hidegben elgémberedtek a fegyvert markoló ujjaim is. Amikor felpillantottam a szusz belém fagyott. Kijött a várva várt róka! Keresztben állt, hasa alatt a járat szájával. Nyújtózkodott. Centiméterenként emelkedett arcomig a puskatus és megjelent a célkereszt mögött a rőt bundás ragadozó. A dörrenéssel láng csapott ki a csőtorkolatból és a ravaszdit elnyelte a föld. A pokrócot lerúgtam és új lőszert csőbe tolva, odaóvatoskodtam a rálövés helyére. A nyílásnál bőséges vérnyom jelezte a jó találatot, de a zsákmánynak hűlt helyét találtam. Tanácstalanul vizsgálgattam a lankásan induló, de hirtelen szinte függőlegesre váltó kotorék lejáratot, akkor pillantottam meg a róka gyönyörű zászlóját. Tényleg a föld nyelte el. Puskám egy fának támasztva lehasaltam és így megragadhattam a farka végét, hogy a felszínre vonszoljam az ernyedt testet. Éppen elértem. Hatalmas testű kan róka volt, a legszebb ravaszdi amit eddig terítékre hoztam.

Scrimshaw

Vadászkarácsony

Ezt a napot bízvást nevezhetem apróvadas vadászéletem Vadászkarácsonyának, legalábbis fácán vadászat tekintetében mindenképp. A reggel még úgy indult, mint máskor. Kávéfőzés közben felélesztettem a tüzet a kandallóban és álmosan, ráérősen készülődtem, pedig rohamosan közeledett a gyülekező ideje, utolsó pillanatban értem oda. Itthon mindig vadkakasokra vadásztunk,(kosárból röptetettre nem is fogok fegyvert) így átlagos lövőként arra az egy-két kakasra, friss levegőre, kellemesen fárasztó gyaloglásra számítottam ezen a vasárnapon is. Egy tyúkot lőttem ez idáig, a kezdetek kezdetén napnak szembe, egy kis biztatás és azután annál nagyobb ováció kíséretében. Mondanom sem kell, ezt az egyet szeretném is beosztani hátralévő vadászéletemre. Egy szó, mint száz, elsőnek egy elhagyatott, gazos temető kertet jártunk át a falu alatt, kevés eredménnyel. Azután a csatorna menti nádfoltok jöttek. Senkinek nem akaródzott a hóteher alatt pihenő nádast meglábalni, hát én bementem egy hajtóval és a kutyákkal. Amolyan idény végi családias hangulatú bokrászó fácánvadászat volt ez a csatornák mentén. Egy hó nyomásos részen a lábam előtt kelt fel az első hosszú farkú a nádasban. Lövésemre kiesett a Kígyós partra, de el is lábalt. Szerencsére a kutya begyűjtötte. A következő kakas az asszonynép bokrétájában kelt előttem szárnyra. Balra csavarodva emelkedett fel és amint kiért a megfelelő távra zupp, és szárnyaszegetten hullott alá, hogy ezt is begyűjtse a vizsla. Aztán egy kisebb bodzásnál fogtam még egy kakast, majd a sásos ér mentén esett még egy madár, amire ketten is lőttünk, ezt a jó a szokáshoz híven gondolkodás nélkül szomszédomnak átengedtem. Boldogan gyalogoltam a következő fogáshoz, közben jókedvűen beszélgettünk, előkerültek a régi közös vadászélmények és ugratások. Fehérboros üvegbe töltött savanyúság lé, csoki mázba és szaloncukros papírba csomagolt radírgumi és a többi kalandos eset. Nevetgélve szépen telt a nap. Túlságosan is elégedetten. Egy előrébb, távolabb kelő fácánkakast elhibáztam, de aztán érkezett egy valódi toronyfácán. A leállók előtt felriasztott kakas jókora magasságot nyert a jegenyenyarak felett és széltől hajtva érkezett felém a nádasos füzek felett. Le sem merem írni, magam sem hiszem mennyit kellett elébe lendíteni, de az ütem jó volt és a toronykakas röpte megtört, böggyel előre zuhant a csatornapartra jócskán hátra, mögém. Na, „ezért érdemes megszületni” érzés bizsereg ilyenkor az ereimben. Mivel egy róka és egy megzavarodott őz kevergett a nádasban, előre keltek a madarak a soron következő sűrűnél. Kihúzódtam balra, egy elhagyott major épületet kerültem meg, hogy az oldalra kicsúszó madarak elé érjek, amikor díszes bokréta kapott szárnyra előttem a kerítés mellől. Itt is megtörtem egy kakas röptét lövésemmel. Közel húsz lőszerem lehetett az elején, de egyre ürült az övem, pedig nem szokott. Menet közben két sebzetten a fejem felett átsikló kakast én is megbillentettem a lövéseimmel, de elvesztek. A róka kiszökött megsörétezve a hajtásból, indultunk is visszafelé a kocsikhoz. Mivel én jócskán a szélen voltam, gyorsan felhívtam a vadászmestert nem jönne e velem valaki, mert beszállt elém a tanya mögötti sűrűbe egy csapat madár. Nem jött senki, így egyedül törtem a havat az említett csalitos felé. A szalmakazlakat elérve felburrant a levegőbe előttem egy újabb rézlovag , de sikerült jó ütemben leemelnem ezt a kelő fácánkakast is. A hajtás végén felkerült a korona is a vadásznapomra. A puszta közepén álló tanya mögötti bokorcsoportból nagy bokréta fácán kapott szárnyra. Kiválasztottam egy balra húzó, magasba törő fácánkakast, amely a lövésemre berregve, függőleges gyertyába az égbe emelkedett, hogy a holtponton megtörve hulljon elém vissza a hóba. Az utolsó patront zsebre vágva gyalogoltam a kocsikig, gyönyörű havas téli vadásznap volt. Hasonló vadásznapokat kívánok másnak is az elkövetkezendő évre!

Scrimshaw

Egy puska, egy barátság…

A máskor oly sápadt decemberi napsugár aranyló kezeivel cirógatta az egyhangú szürke nyárfaerdőt. Ülök a nyolcas lesen és jól érzem magam, még kuncogok is magamban. Mit fog engem zrikálni megint Feri ezért az első mondatért! Feri a Barátom és kívülről fújja a történetírás közbeni stílusjegyeim. Rám is pirít, ha átcsapok ömlengésbe. Egy bánáti fürjvadászatot követő vacsoránál kezdődött a heccelésem. A hosszú asztal távolabbi felén ülő Kardinak kezdtem mesélni egy közelmúltban történt őzbak les történetét. Jó hangosan, hiszen zsongott a helyiség az adomáktól és egyszer csak csend lett, majd kitört a nevetés. A háttérben Ferenc jól kifigurázott:

-Alemenőnaparanysárgasugarábanharsányzöldencsillogópillangósvirágúlóheretáblábakiváltott azagyönyörűenvöröslőőzbak és akkor – kifakadt a fergeteges röhögés mindenkiből!

Persze hirtelen citromba haraptam, ahogy illik, de ezek az ugratások és tréfák, néha vaskos beszólások teszik fűszeressé a társasvadászatok hangulatát. Na, meg a vendéglátók mérhetetlen vendégszeretete, a közös vadászebédek-vacsorák, a görcsbefulladó közös nevetések és persze aznap éppen elég fűszert jelentett nekünk a nyugdíjas német vizsla, Gyuszi orra előtt kelő, kilőtt teniszlabda gyorsaságával induló fecske röptű fürjecskék parádés meglövése és persze a szégyenletes hibázások is. Na, azóta gyakran előkerül Feri barátom fenti mondata és persze a közepénél már mindketten rázkódunk a röhögéstől! De azért még másnap is törődött velem aggódó fogadott bátyám, hogy is ne, hiszen úgy tűnt még kora reggel meg sem maradok. Valami gyomorrontásféle vert le a lábamról, de a lényeg az, hogy a Land Rover hátuljába gubbasztottam csukott szemmel és viaszsárga ábrázattal, mint aki halni készül, nem pedig vadászni. Gyúrta a terepjáró a sáros szurokfekete bánáti ragacsos földutat nyíl egyenesen, már vagy negyven perce. Lassan derengeni kezdett a hajnal és egykedvűen bámultak ki csendben a többiek is a kocsiablakon a kultúrsivatagba. Több tíz kilóméteren keresztül csak mezőgazdasági kultúra volt, amit sehol sem tört meg árok, erdősáv, nádas, patak, facsoport, tanyahely, legelő, de még egy útkanyarulat sem. Semmi. És ezen a hosszú úton alig láttunk vadat a harmatosan ébredő határban. Tíz kiló- métereken keresztül talán egy szál tarlón szedegető őz vagy nyúl mutatkozott csak. Szaladtak a kukoricások, napraforgó táblák, búzatarlók egykedvűen egymás után és én éppen a pár falat reggeli és a bevett tabletták bennmaradásáért vívtam élethalálharcot az émelygéssel, amikor felharsant Ferkó: - Ott szalad a vaddisznó a tarlón gyerekek!!! Persze mint akibe belevágott a mennykő, úgy ugrottam fel kába pofával kerestem a futó disznót, vigyorgó cimborám meg konstatálta: - Nincsen nagy baj, úgy nézem meg fog maradni! Gondolhatjátok milyen frenetikus sikere volt a beszólásnak, potyogtak a könnyek a röhögéstől. Igaza is lett, mire nekivágtunk a harmatba fürösztött vadmuharos-gazos tarlónak és a lábam alól kelő első fürjecskét markomba vehettem, már minden rendben volt. A felkelő nap rózsaszín fényébe úszó kesernyés lőporfüst és a ruhaáztató hideg harmat borogatása csoda egy orvosság a vadászembernek.

Az utóbbi pár évben kezdtem teljesen megfeledkezni a sörétes puskámról, mostanában pedig elő-elő kerül Ferkó jóvoltából és élvezem. Tegnap megint elővettük a sörétlocsolókat és magával hurcolt nagyszívű Barátom az ország túl felébe, ezúttal foglyászni. Sohasem vadásztam még fogolymadárra, érthető kíváncsisággal ballagtam a spalét melletti vetésen, jobb egyes voltam a hajtásban. Halk cserregés ütötte meg a fülem, amikor a vizsla előtt felburrant az első csapat szürke fogoly. A faderekak között lavírozó madarak szemből érkeztek és amint kiértek az én oldalamon, a középen balra fordulva felvágódó ágyúgolyó röptét sikerült lövésemmel megtörnöm. Megvolt hát az első fogolymadaram. Szó-mi szó, nagyon élveztem a nap további részét is. Mivel elég közepes sörétlövő vagyok, néha hitetlenkedve körülnéztem a lövésem után, hogy más is üríti e a puskáját, vagy tényleg én lőttem a fakoronák fölé csavarodó patkós mellű madárkát? Na és gratulálva lengettem a tökfödőmet örömömben, amikor valamelyik barátomnak sikerült egy-egy parádés lövése. Átsandítottam néha a ritkásabb részeknél az erdősáv túloldalán ténykedő kétméteres cimborámra is és láttam tartja a szokott formáját. Úgy kanyarított le az égbeszökő fogolybokrétából néhol két szürke tollgombócot is, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne. Bár én dublét nem lőttem, de az utolsó hajtás vége felé már tudtam, hogy valami különlegeset kaptam aznap. A hajtásból kitörő, a vetés felett puskagolyó gyorsasággal távozó magányos foglyot a tágabb csővel elhibáztam, majd a másik csővel elérhetetlennek tűnő távolságról gombócra lőttem. Vége – kiáltott a vadászatvezető – megvan a teríték, mindenki ürítse ki a puskáját! 18 felvett fogolymadaram volt, meg görcs az arcomba a sok vigyorgástól. Egy maholnap nyolcvan éves kedves vadászbácsika avatott elsőként fogolyvadásszá. Egész nap vidáman jött velünk a hajtásban, megütögette botjával a nádas részeken a száraz bodzabokrokat, ő segített nekünk összeszedegetni a lőtt vadat. Idáig jutottam a tegnapi élmények jóleső felkérődzésével, amikor halk avarzörgés térített vissza a decemberi nyárerdőben álló magaslesre. Épp csak annyi zaj volt, mint amennyit a levelek között surranó egér okoz és csak a szemeim fordítottam a les feljáró irányába. Azon nyomban bizseregni kezdett a bőröm, amint megpillantottam az alattam szöszmötölő jókora kan rókát. Karnyújtásnyira volt, egy földből kikandikáló néhai kútgyűrű darabja körül szimatolt a csalavér, én pedig szarvasles ide vagy oda, – napok óta vártam a megfelelő szelet, hogy ide felülhessek – már nyúltam is óvatosan a sarokban unatkozó Mauserért. Már a levegőben lebegett a megmarkolt flinta, mikor Rudi felkapta a fejét! Szinte átfúrt a borostyánszín szempár. Persze el is ugrott a szemfüles róka, de az arcomhoz feszülő puskatus mellett megszívtam az első két fogam között a levegőt, utána engedtem egy rövid cincogást. Erre a koma megtorpant, érdeklődve visszanézett. Kifejlett róka volt, de éreztem, hogy partner lesz. Hangtalanul fordult a biztosító a puskán és az újra megugró róka után cippantottam ismét. Amint megfordult a vörös, elsöpörte a dörrenés. Le is másztam hozzá nyomban, csak úgy hajadon főtten puska nélkül és nagyon hálás voltam a mindenhatónak, hogy vadásznak teremtett és ezt el is mondtam mindjárt Neki. Na és hálás voltam még másnak is elárulom.

Scrimshaw

- Ez igen, jó ez a puska Feri – simítottam meg a Mauser tusát, amint visszafészkelődtem a les deszkára! Igen, a legjobb barátom lepett meg ezzel a puskával, Tőle kaptam ajándékba! Hallottam már ilyen történeteket, de sosem hittem volna, hogy velem is történhet ilyen. Érdekes „viszony” a miénk, néha annyira más a véleményünk, világlátásunk, mint tűz és a víz, mégis működik a dolog. Nem nagy korkülönbség van közöttünk, olyan, mintha a bátyám lenne. Van, hogy visszarángat a való életbe:

Scrimshaw

– Nem csak vadászat van a világon, a családoddal foglalkozz többet! - mondogatja ilyenkor és rendszerint igaza van. Amiben tud, segít, bármivel fordulhatok hozzá (és szeretném hinni, hogy ez viszont is működik) és ez nagydolog! Főként a mai magából kifordult világban. Kérdés, hogy mindezt meg lehet e hálálni valaha? Minden esetre törekedni kell rá, úgy gondolom.

No, elég is volt ennyi „ömlengés” mára – gondoltam - rendesen rám is sötétedett a magaslesen. Szedelőzködnöm kell, hát jó éjszakát!

Scrimshaw

Őzbakok

A fehér agancsú

Most egy gyilkos agancsút kerülgetek, de nem akar kialakulni a szorosabb kontaktus. Valahogy az időjárás is ellenem dolgozik...megeszi a fene azt a francos nyársakat!” – meséltem a barátaimnak korábban.

Hát igen, kora tavasz volt még, amikor felfigyeltünk rá. (Nem merem mondani, hogy évek óta ismerem, de a hasonlóság elgondolkodtató.) Nagytestű kifent bak volt, hófehér tűhegyes agancsszárakkal a fején. Se egy gyöngy, sehol egy barázda, egy szem hátsó ágacskával, csak a vakító nyársak díszítették ezt az őzbakot. Nap-nap után visszatértek a gondolataim hozzá. Azok a francos nyársak! Ha megmarad a vendégjárás után, elhatároztam, hogy akkor a nyomába eredek. Így is lett, szó szerint, mert utolérni nem akaródzott. Nagyon vigyázott a gúnyájára, mindig több száz méterről pillantottuk meg és már szaladt is. Eleinte nem is igazán erőltettem a dolgot, vártam, hogy szépen kivörösödjön. Cafrangos ruhájú tavaszi vedlésben lévő bak nem igazán dísze a terítéknek. Aztán szárba szökött a kukorica és napraforgó végeláthatatlan tengere és a nyársas bak eltűnt. Alig akadt tarló a területen. Hol itt lestem, hol ott cserkeltem, néha eláztam, kutyagoltam, de a randevúkra Ő nem jött el többé. Pedig eldöntöttem, vagy ő, vagy senki és szépen, illően kell elejteni. (Az apraját szedegettem, de „egybe nyakút” már évek óta nem ejtettem őzbakból.) Felsültem, eltűnt, mint akit elnyelt a föld. Más sem látta. Végül már furán néztek rám, mert gyakran puska nélkül gyalog, vagy motoron mentem utána.

- Mi lesz, ha ott lesz végre, ott állsz majd puska nélkül, mint az bizonyos szerszám a lakodalomba?

- A puska csak akadék. Csak legalább tudjam a járását végre, szépen akarom elkapni, nem kocsi mellől.

(Apropó puska. Egy kis kitérő engedtessék meg. A szóismétlések elkerülése végett az ember néha fegyvernek is titulálja, de a régi öregek szerint is, a vadásznak puskája van! Mert az valamiért, a vadgazdálkodás szolgálatában a vadállomány szakszerű kezeléséért kell. Fegyver meg valami ellen kell és bár a vadászat sokszor taktikázás, de ez nem háború!)

Néhányszor már csaknem elcsábultam, de végül mégis kitartottam a kísértetbak mellett. Vártam az üzekedést, mint nagy lehetőséget, hátha a párzási időszak csúcsán a síppal elő tudom keríteni ezt a szellembakot.

El is jött a nap fellendült az üzekedés.Aznap későn értem ki a területre. Egy belvízfoltnál kiosontam a kukoricás szélső sorába. Balról, a sáson túl sötétvörös őzbak terelgette sutáját haragoszöld réten és kisvártatva borította is. Nem Ő volt, de kíváncsi voltam a fejdíszére. Akár a páratlan tízes bakunk is lehet, akit néhányszor meggusztáltam már. Meghagytuk, mert jobb agancssúlyt várunk tőle. A kukkerben nem tudtam pontosan kivenni mi van a kint hajtó bak fején. Hiába, a mikroszkóp lassanként megeszi a szemem élességét, és a keresőtávcsövem egyébként is egy kalap…

Szólítottam hát őkelmét a síppal, ugye ha ide jönne, tisztába jöhetek vele miféle pontosan a legény. A sutája nyári záporként süvített el mellettem egy lépésre, alig bírtam nevetés nélkül, mert a bak inkább lefeküdt, ott ahol volt. Ne zaklassák őt semmiféle idegen nőszemélyek, le van már ő fárasztva kellőképpen- gondolhatta magában.

Visszafelé úton a kocsihoz szembetalálkoztam az elviharzott nőszeméllyel, aki illedelmesen, csendben félreállt az útból, így a belvíz túl felén egy jóféle selejt bakot sikerült azért a síppal lóvá tenni. Nem kapkodott, mint akinek éppen erre van dolga, úgy közeledett a hívásra. Egyik oldalán füle nagyságú villa, a másikon gacsos szár, végén ipszilonnal, ez volt a harcos gyengécske fegyverzete. Csak keveset hívtam, nem akartam megzavarni a vadat, így elbizonytalanodva lődörgött előttem, aztán beváltott a kukoricásba. Nem lőttem, igazán nem is lett volna alkalmas a dolog, mert a hirtelen kerekedő vihar előszele akkorákat tolt rajtam ültömben is, hogy imbolygott volna a szálkereszt. Szokás szerint a betervezett tarlóra aznap sem értem ki, hazavert megint a felhőszakadás. A műutat már rallysan értem el, kis híján megelőzött a kocsi hátulja, már azt sem tudtam a latyakban jövök éppen, vagy megyek.

08.09.

Az autó kint maradt a kövesút szélén, én meg bandukolok hátszéllel az ominózus tarló felé. Már mentem legalább másfél kilométert hátszéllel, mint egy bolond, de tudom, hogy a tarlónál már jó lesz a szelem is. Viszont a messzelátót otthon hagytam a garázsban. Nem sokáig bosszankodom rajta. Eggyel kevesebb akadék, gondoltam, azt a bakot így is megismerem, egy másik meg nem kell. A felhántott tarló sarkánál egy suta lép át előttem és óvatosan somfordálok én is a sarokig, ahol földbe gyökerezik a lában, kalapálni kezd a fülemben a vér. Ott van Ő! A tarló közepén, domb élen áll háttérben a felhőterhes horizonttal, csak úgy világítanak a hófehér agancsszárak a füle között! Már űzi is a sutát, sosem feledem a képet, ami az agyamba vésődik. Félszelem van, ami jobb, mint a hátszél, de horizontra nem lőhetek. Megpróbálok beljebb a kukorica szélső soraiban közelebb lopakodni, de elszáguld a szerelmes páros. A mindenit ezt elbaltáztam! Ha ott maradok a helyemen, talán közelebb sodródnak hozzám- rágódom magamban, miközben azt sem tudom, hogy önszántukból, vagy előlem ugrottak e be a tengeribe. Felosonok közben az első dombig, hogy belássak a hajlat mögé és kihúzok sebtében két kukoricatövet, hogy helyet csináljak a kisszéknek. Még elcsípek két levelet magam előtt és csendben elhelyezkedem a szétnyitott lő bot mögött. Elmúlik eseménytelenül negyed óra és párat nyomok a buttolón, majd vészsirámmal zárom a „mondatot”. A szálkereszt a tarló közepén nyugszik én meg a kukorica sorokat vizslatom, fülemet hegyezem, de semmi. Elkeserítő. Az idő csepegősre áll és a hangulatom is egyre gyatrább. Előveszem a másik sípot. Fekete műanyag, suta hang van ráírva, de gidahangnak inkább beillik. Ez valahogy mindig csodát tesz. Fújok abba is párat, hátha a lovag úr nem féltékeny, akkor most a suta anyai érzelmeire fogok építkezni. Csak maga után húzza a gidáját féltő suta a szellembakot is, reménykedem. Hát nem. Eredménytelenül múlik az idő, esteledik az egyébként is borult égbolt, fogynak az esélyek. Meggondolatlanul írok egy keserű üzenetet a vadőrkomámnak: Végre megtaláltam ŐT, de elszalasztottam… stb. Pedig a telefont ilyenkor nagyon el kell ám felejteni, de gondolatban kezdem már feladni! Telefon a felső zsebbe csúszik lassan és felnézek.

A bak meg már ott áll a célkereszt mögött, farral a tarló közepén, a sutája mögött. Az Öreg Isten tudhatja, honnan kerültek egyszeriben elő és, hogy a sípnak van e hozzá köze, de ott van végre az a bak, amire vágytam. Közben lihegve lefeküdt a sutája mögött és lett egy kis időm megnyugodni. A célzó bot harmadik szárát óvatosan előrébb nyomom a vizes földbe, így már a jobb könyököm eléri a térdemet, biztosabb a célra tartás. Most feláll keresztbe a szerelmes őzbak és én már tudom, eljött érte az elmúlás. A dübbenős lövés elsodorja a harcost és a suta értetlenül áll egy pillanatig a ravatala mellett, már ugrik is.

Hihetetlen, de feltápászkodik az elesett vad. Jókora vérrózsa éktelenkedik rajta magas lapockatájon. Szája tátva, reszket. Utolsó, legnagyobb csatáját vívja. Derekasan küzd, nem adja könnyen azt a hófehérre fent agancspárt. Ahogy visszaengedem a puskát az ölembe, Ő is elcsendesedik. Ereiben megszűnt már a lüktetés, az enyémben pedig ott pezseg még a vadászláz és csak ülök. Sokáig nézem a tarlón fekvő bakomat és nem sietek, minek is rohannék, tudom jól, mi van a fején. Egyszerűen csak élvezem a pillanat nagyszerűségét és valójában ennyi, amit magammal vihetek.

Hiszen ez volna az „erdőzúgás” lényege, nem igaz?

Utóirat: Nemcsak, hogy kivörösödött, de le is harcolta már a csuháját, a nyaka tele volt forradásokkal, igazán nagy harcos lehetett. Vadgazdának rémálom az ilyen őzbak. A fölényére és erejére ébredő verekedős, ág nélküli agancs alakulású bak veszélyes a fajtársaira. Tőrszerű agancsa a csaták folyamán könnyedén átszaladva ellenfele védelmi vonalán, végzetes sebeket osztogat. Igaz vadászembernek való bak. Dísztelen trófea, de nekem kincs.

Scrimshaw

Nagy hirtelen ennyi, de több is, mint elég ugye?

Scrimshaw

Idényutó

Elmúlt az üzekedés, az őzek násza, az őzvadászat legszebb időszaka a varázslatos őzhívás.Bár egy barátomnak sikerült örömet szereznem egy őzbakmeghívással (visszarakott, minkét száron ághiányos tapasztalt öreglegényt sikerült a csalsíppal lóvá tennem a közös vadászélmény érdekében), az én bakom még bent volt. Nem találtam kedvemre valót. Aztán a közelmúltban úgy alakult, hogy nyomába szegődtem egy gyilkos agancsú legénykének. Legénykének, mert nem egy a várakozásaimnak megfelelő öregúrról volt szó, de ennek a baknak is az előző évi bakomhoz hasonló ág nélküli, kifent, gyöngyös, kívánatos fejdísze volt. Végső soron az őzállományunk javára válna a kifigyelt bak terítékre hozása, gondoltam.

Egy az erdők közé zárt ugaron lakott őfelsége. Néhány hete foglalta el a megboldogult előző területtulajdonos revírjét. Egy tapasztalt, szemes suta társaságában járta a mezőt a jövevény, így biztonságban érezte magát.

Aztán eljött az első találkánk napja. A viharos nyugati szélben sietve vágtam át az erdőn. Bíztam abban, hogy a szélfútta suhogva hajladozó lombkoronák keltette zaj elnyomja lépteim neszét. Átkeltem egy árkon és egy újabb erdőbe zárt parlagfüves, vaddohányos réten. Néhol megálltam távcsövezni egy-egy ígéretesebb helyen. Ahogy közeledtem az erdőszélhez, úgy lassultak a léptek, óvatosan osontam tovább. Még csak foltokat, kisebb részeket láttam a sűrűn kívüli világból, ahogy közeledtem célom felé, amikor mozgás kapta el a szememet. Meglódult a szívem, mert őzbak szaladt az ugaron felém! Az erdőbe tartott a jövevény, méghozzá, ha irányát tartja, talán tízméternyire haladt volna el mellettem. A keresőtávcső hamar elárulta, hogy ő az, a keresett bakkal találkoztam szembe. Fülétől alig hosszabb kihegyezett nyársak díszítették homlokát, gyilkos fegyverként meredeztek az ég felé. A megpillantás és a felismerés, a fegyver vállba simulása és kibiztosítása, egy pillanat alatt röppent a múltba és már előttem állt vigyázzba az őzbak az ölnyi csalán túloldalán, úgy negyven méterre. A csalánon, ágak szövevényén keresztül nem lőhettem szügyön, tétovázásra pedig nem adott időt az a fránya szél. Pajkosan nyalt tarkón az a szemtelen, az a tarlókon nyargaló pimasz szellő, az áruló. Már vitte is az ölembe pottyant szerencsét, nagyokat szökkenve tűnt el a jobboldali erdőben a dalia. A távolban még tétován megállt visszanézett, majd elnyelte az aljnövényzet.

Az első csatát elbuktam, de nem adtam fel. Reggel újult erővel vetettem magam a feladatra. Ezt a bakot utol kellene érnem. De a találka elmaradt. Azért teljesen eredménytelennek, mégsem mondanám a reggeli határjárást. Volt egy rejtett életet élő öreg bakunk, akit sohasem sikerült szemügyre venni, mindig elugrott a sűrű fekete fenyvesbeli tanyáján. Csak egy vörös villanás és tovatűnt, mint egy látomás. Nos, ezen a reggelen újra összefutottunk és megállás nélkül továbbmenve arrébb kiszálltam a járgányból, majd visszasettenkedtem. Alig 30 lépésről figyelhettem meg, reggeli szöszmötölése közben az öregfiút. 7-8 év körüli bak lehetett 350 g körüli, talán valamivel, nehezebb trófeát ígért. Jobb oldali agancsszára szabályos, azaz dehogyis, a hátsó ága villában végződik. Igen mutatós. A fejdísz bal fele egy erős villa. Nagyon tetszett. Aztán mintha ott sem lett volna csipegetve köddé vált a tűlevelek között. Vége lett a varázslatnak.

Aznap este új útirányból közelítettem meg az űzött bakom tanyáját. Amerre előző este menekült, arról érkeztem. Még a sűrű takarásban megálltam távcsővel vallattam a pusztát. Szelem kitartó volt és csakhamar a keresettet is megleltem. Egy terephullám tetején feküdt a gazban egyedül. A testőr suta sehol. Ez jó jel, túl jó. Nem is hiszem, hogy ennyire gördülékenyen megy minden. Kicsit vigyorogtam magamban a bakon, ugyanis kitartóan szuggerálta a helyet az erdőszélen, ahonnan előző este elugrasztottam. Várt rám, mint a Kis hercegre a róka, pedig én nem szelídítettem meg, sokkal inkább elvadítottam. Ő mégis várt (persze valószínű, hogy bebeszéltem csak magamnak ezt az egészet). Néha elszendergett, vagy hátracsapott a farához, talán egy ott okvetetlenkedő légy miatt, de minduntalan visszaterelődött az ominózus helyre a tekintete. Lepakoltam a felesleges holmikat és felvettem a legalázatosabb pózt, lehasaltam lapos kúszásba, hogy belopjam az őrhelyet. Pár méterenként megálltam távcsövezni és szusszanni. Nem vett észre. Csak azt az erdőszélen kiszemelt belógó nyárfát elérjem, onnan már jó lesz a távolság a lövéshez, így szövögettem a tervem. Ha oda eljutok, felülök és megvárom, míg felkel a bak, gondoltam. Félúton jártam, amikor az említett nyárfán túl kijött a testőr suta, de szerencsére elfelé legelt és tovább lophattam a távot. Eljutottam a nyárfáig és óvatosan felálltam a takarásban. Még két lépés és felállítottam volna, a lő botot, amikor az őzeim felkapták a fejüket és illa berek….

A hátam mögött az erdei útról kibukkanó reflektorozó rendőrautónak már hiába integettem. Az őzeknek bottal üthettem a nyomát aznap.

Először az erdőbe hagyott autóm keltette fel a zsaruk érdeklődését, aztán jöttek a nyomomon lépésben, mint Jancsi és Juliska a morzsákon. Itt egy elhagyott kabát ott egy hátizsák az útszéli gazban, arrébb egy keresőtávcső eldobva, és nini, amott egy vadász kuksol a nyárfa takarásában!

Aki akarja, annak levélben megírom mit kívántam abban a pillanatban, amikor hazaindultam. Nem is néztem ki eddig magamból ilyen nagyfokú választékosságot.

Napokon keresztül folytatódott ez a macska egér játék eredménytelenül. A ma hajnali találkán viszont váratlan fordulat és méltó befejezése következett! Egy harmadik irányból közelítettem meg a placcot, és felültem egy magaslesre. Fázósan gomboltam beljebb a kabátom, nagyon hűvös volt a hajnal. A keleti horizonton vérvörös hálóingében ébredezett a napkorong és az előttem ködbe burkolózó réten gomolygó párát hömpölygő arannyá változtatta. A háttérben a gímek lakodalmaztak gyönyörű orgonálás közepette a szomszédban. Ahogy a félhomály visszahúzódott erdő mélyén eldugott sötét rejtekébe, egymás után fedeztem fel a régi ismerősöket a távcső látómezejében a legelő távoli pontjain elszórva. Ott volt a suta a két gidájával, jobbról az erdő alatt az ígéretes hatos bak verte agancsával a nyárcsemetét, és igen ott lő távon kívül, ott az elérhetetlen messzeségben játékosan kergetőzött a sutájával az én gyilkos agancsú őzbakom is a reggeli napfényben fürödve. Aztán ahogy kiürült a játszótér én is lekászálódtam a lesről, lassan cserkelve hazafelé indultam. Menet közben ráleltem az előző este elengedett bika friss visszaváltó nyomára, benne az engem kiszállító autó keréknyomában. (Ez a bikában gyönyörködős és lőni elfelejtős sztori is megérne egy tollforgatást. Bár szabad lett volna gímbikát lőni és a bika is lőhető lett volna, de valahogy gyakran ez a vége. Jól esik kifigyelni, megbabonáz a felséges vad látványa, de lőni többnyire nem akaródzik. Megelégszem a látványával.) A nyomokba belefeledkezve elfordultam jobbra a csapán és egy csatornaszerű mély árok mellett cserkeltem tovább, amikor felpillantva egy őzet vettem észre a túlparti gazban. A távcső helyett puskát vállba kapni egy pillanat műve volt, amikor felismertem a többek által régóta emlegetett gombos bakot. Már repült is az otromba lövedék a célja felé és az új töltet a csőbe, mivel a kis bak huszáros vágtával eltűnt a gazban a dörrenésre. Úgy tűnt lefeküdt, de aztán ismét felbukkant felpúposított háttal, erre újra odaverettem. Elbukott. Lőszer után matattam az övemben, amikor odapillantva látom, hogy az említett helyről szembe rohan megint a bakocska. Hát ennek hét élete van, az áldóját? A lőszer aránylag könnyen a helyére talált a fegyverben és a céltávcsőben újra felbukkant a célkereszt mögött a krampusz. Vagy 20 lépésre jöhetett, amikor ráfüttyentettem jobb híján, amire keresztbe fordulva vigyázzba vágta magát és már suppantottam is oldalba. Irányomba menekült tovább a szegény pára. Átvágott a súlyosan sebzett bak az árkon, elrohant mellettem, hogy csak úgy lotyogott ki az oldalán tátongó sebből a vérrózsa, és talán három lépésre hemperedett fel a földbe gyökerezett lábú elejtője mellett. Miközben mellé léptem, tudatosult bennem, hogy ezen a bakocskán semmilyen sérülés sem látszott a lövés pillanatában. Odalépve lehajoltam hozzá. Kétség sem fér hozzá Ő az, szépen kifent apró kis nyársak díszítették a homlokát. Igazi selejt bak volt. De akkor mi történt? Vegyes érzésekkel mentem az előző elfekvés helyére, de hamarosan fülig szaladt a mosoly az arcomon. Hát őzbak dublét, vagy talán inkább duplát sikerült aznap lőni, méghozzá nem mindennapit! Ott feküdt az elsőnek lőtt őzbakom, a társáéhoz hasonló trófeával a homlokán!

Alighanem az elengedett szarvasbika küldhette őket kárpótlásul, ugrattak nevetve a terítéknél vadásztársaim.

Scrimshaw

Őzszerelem

A története július 29.-én kezdődött. Akkor este is ezen a lesen ültem, mint tegnap. A tikkasztó nyári forrósággal csak a vaddohány zöldje dacolt még. Egy nagyon magas, párhuzamos lábakon álló és ezért kicsit "libegős" magasles létráján másztam, araszoltam felfelé. Középtájon csimpaszkodtam már a függőleges korhadt létrán, mikor hangos zörgésre kaptam fel a fejem. A les közelében fekvő vörös csuhás őzbak ugrott fel alattam és vizslamód keresve, lógó nyelvvel lihegve, kószálva fésülte át a királyságát. Úgy tűnt akkor nekem, hogy a bak fejdísze egy agancstőbe teljesen összenőtt. Amolyan kehelyforma, számomra kívánatos ág nélküli, gyilkos agancsú bakot láttam. Egyre távolodva kutatta a szerelmet, megküzdött egy akác csemetével és én csak gyönyörködtem benne. Óvatosan megpróbálkoztam a behívással őkelménél néhány kósza suta hang elfújásával egy neve nincs német műanyagsíppal, amit évek óta használok. Az őzbak egyszerűen elugrott, jött viszont két felháborodott suta, akik vigyázzban vágták magukat a les előtt. Később egy gondatlan őzanyuka érkezett az erdőszéli sózóhoz, aki az első vágtatva érkező csökött agancsú hároméves forma villás bakkal táncba ment, gidáját nekem otthagyva. Persze könnyen lehet, hogy Ámor nyilát az a fránya fekete műanyagsíp lopta a csavargó szívébe! Igen jól mulattam az erdei színházban, egyik felvonás a másik után és az előadás végén az alkony kezdte leereszteni a függönyét, amikor újra számba kaptam a "pikulát". (sok évvel ezelőtt egy kedves öreg vadőrbarátom mondogatta őzbak lesen: Pikuláljon egyet, ma biztos megjön!) Valami formátlan fals hangot fogtam és piszkálgatni kezdtem értetlenkedve a hangszert, amikor az árkon túlról érkező zörgés végén újabb vendég vágta katonás vigyázzban magát a lesem előtt. Gyengécske nyársakkal felfegyverzett legény volt. Ahogyan arcomhoz ért a fegyver, a les ajtóban támadt mozgásra elbizonytalanodott az imént érkezett bakocska. Megugrott, majd tanácstalanul megtorpant keresztben az árokparton, amikor eljött az erdei színházban az utolsó felvonás.

Egy friss vadászélménnyel és 113 grammos apró trófeával gazdagított a jó sorsom ezen a napon.

Azután kis szünet következett, mások jártak az erdő hercege nyomában. Augusztusban majdnem rajta is vesztett. Vadőrünk rákísért egy rátermett jelentkezőt, de a herceg nem állt szóba a látogatókkal, éppen csak megmutatta magát. Az üzekedési időszaknak vége szakadt, és hiába szegődtem a nyomába, csak a sötétség beálltakor jött elő végigjárni a rezidenciáját. Óvatosan, ahogy az őseitől örökölt ösztönei diktálták. Hiába vallattam a leselkedések alkalmával a vaddohány tengert a keresőtávcsőben, hiába lódult meg minden felbukkanó vöröslő foltra a vadász szívem.

Tegnap este aztán hiba csúszott a számításokba, mert egy hajszállal korábban mérte végig harcos ismerősöm a territóriumát. Én már le is mondtam a találkát, amikor megjelent az erdőszélen. Mint ha őz mágnes lett volna a benne, egyre húzta, terelte leshelyem felé az útba eső kórókkal harcra kelő legényt a tenyerembe izzadt távcső. Kisvártatva már a szálkereszttel csiklandoztam a csábító lapockáját, ám az utolsó másodpercben elugrott a bak. Le is támasztottam már a fegyvert, amikor újra megjelent. A kocsi csapáson baktatva kellette magát. A fák között ide-oda csapódó csattanás vágta el a történetem hosszú fonalát és a terítéken fekvő őzbak gyászdalát az idei első szerelmes szarvasbika orgonálta el az alkonyatba. Egyre feljebb szállt a szarvasbőgés az erdők fölé és engem elfogott a szomorúság. Igen, mert üresebb lett a határ egy herceggel, és a lelkemben a vágyakozás, álmodozás helyén nagy üresség támadt hirtelen. Szegényebb lettem egy álommal, de gazdagabb egy újabb vadászélménnyel!

Scrimshaw

Az első síppal lőtt bak

Este hét óta ültünk a fenyőfa alatt Pista bácsival, a vadőrrel. Megbeszéltük, hogy várunk negyed órát, amíg megnyugszik a környék a szöszmötölésünk nyomán.

Őzbakot lesünk a mögöttünk elterülő fiatal fenyves keleti mezsgyéjén. Háromlábú vadász székemen ülök ölemben a 30-06-ossal. Kísérőm tőlem balra, a törzs túloldalán fekszik.Az előttünk elterülő vaddohánnyal benőtt, öreg nyárfákkal szegélyezett rétecskén keresztül viszi a szagunk a szél. Jobbról az öreg nyarakon túl sarjas vágás van, ebben sejtjük a bakot. Deres fejű öreglegény, felemás, rendellenes aganccsal a fején.Tegnap este láttuk először.

Selejt bakot keresve egymás mögött motoroztunk. Bekanyarodtunk az erdei útra, és ha nem füttyentek, az öreg túlszaladt volna a 30 méterre, deréknyi nyárfák között ácsorgó dalián. A kereső távcsövet rögtön puskára cseréltem, miközben odasúgtam, hogy ezt lövöm, ám ezt már nem várta meg. A réten átvágva hatalmas szökkenésekkel menekült a sarjasba. A motorokat letámasztva lopakodtunk utána a nyaras széléig, ahonnan, mint utolsó szalmaszálba kapaszkodva utána sípoltam a suta vágyakozó hangján. Pár perc után Pista bácsi hangosan kezdte szidni a szerencsénket. Hátra fordultam hozzá, amikor elakadt a szava. 30 méterre állt a sarjas szélén a keresett bak! Természetesen, ahogy megmozdultam újra világgá rohant.Valószínűleg vándor bak volt, mivel őt még öreg barátom sem ismerte. Elég rosszul állt a szénánk, de én ezt a bakot akartam.

Most már megnyugodhatott a környék, letelt a kötelező várakozási idő, fújok hát négy-öt sort a sípba. Fülledt augusztusi este van, nem mozdul körülöttünk semmi. Kísérőm óvatosan hasra fordul, hogy belásson mögénk, a fenyők szoknyája alá.

Már reggel is jártunk erre, de a mi szerelmes őzbakunk valahol másutt lakodalmazott. Csak egy közelben lakó gyerek bakot sikerült becsapni. A szelek szárnyán tovaillanó vágyakozó hangokra rohamozó bak majdnem fellökött bennünket.

Már tíz perce semmi, hát újra fújok a sípba. A hatodik fújás után ráhagyom, nehogy gyanút fogjon a mező hercege. Ha most sem mutatkozik, el kell ismernünk a vereségünket. Előfordulhat, hogy odébb állt már. Zokon vehette a zaklatást, bár javában tart az üzekedés és ez a bak még egyedül volt. Öreg barátom tartotta bennem a hitet, hogy szánjuk rá még ezt az estét, hátha még a környéken kószál.Harmadszor is számhoz emelem a sípot és a negyedik fújásnál, megtörténik a csoda! Huszáros vágtában rohan le minket az őzbak, nem várt irányból, rossz széllel a legelő felől. Ő az!

A vaddohányból kiugorva az útra majdnem a vadőr hátán landolt a fenyvesbe berontó bak! Mielőtt tovatűnne, rásípolok. Erre befékez és vizsla módra keresni kezd, a fákat kerülgeti. Fától fáig szimatol. Egy pillantás a távcsőben, valóban ő az! A szívem a torkomban kalapál, amikor a lövedéknek utat keresve az ágak között rá emelem a fegyvert. Törzs mögött áll a bak. Kísérőm felismerve a helyzetet óvatosan int. Átkúszva hozzá, társam hátán feltámasztva célba veszem a fatörzsek közt figyelő őzet. Egy tenyérnyi helyen tiszta a lapocka mögötti rész…

A dörrenésre száraz fenyőtű hullik körülöttünk. Egy szökkenéssel eltűnik, de rövid keresgélés után Pista bácsi elő húzza zsákmányunkat egy bombatölcsérszerű mélyedésből. Határtalan az örömünk. Mégis csak kegyeibe fogadott Diána.

Bácsszőlős, 2002.08.02.

Scrimshaw

Muflon kos a Börzsönyből

2001.12.11.-én, kedden délután érkeztem Zebegénybe, régi vadász barátomhoz, Attilához. A kedves meghívás egy muflon kos elejtésére szólt. Közel tíz éve nem láttuk akkor egymást, mivel sajnos az ország két ellenkező szegletében laktunk. Jó hírekkel fogadott rég nem látott komám.

Délelőtti vadat etetni volt, és a terület 'Kistilalmas' nevű részén járva látott egy nekem való kost. Törött végű, kis ívű, 60cm körüli csigákat hordott a fején a kiszemelt vad. A szállás elfoglalása és gyors öltözködés után már indultunk is vadászni. Az autót a kövesút szélén hagyva és a közeli patakon átgázolva gyalog cserkelve araszoltunk egyre feljebb a hegyoldalban. Minden lépésünkre fájdalmasan csikorgott-ropogott az 5 centis fagyott hó a talpunk alatt. Napközben is -5 fok körül volt napok óta a hőmérséklet. Kísérőm mögé besorolva vele egyszerre léptem az ő nyomaiban. Így egy kicsit elviselhetőbb zajt csaptunk. Utunkat minduntalan a völgy felé húzó, frissebb és régebbi szarvas csapás keresztezte. Ahogy utunk balra fordulva egy meredekebb kaptatóban folytatódott megjelentek az első friss muflon nyomok is. Az emelkedőre felérve őz suta jött szemben a gidájával az alattunk kanyargó kocsicsapáson. 80 méterre voltak, amit én többnek gondoltam. Rendesen elsaccoltam. A síksághoz szokott szemem becsapott a hegyek és erdők között. A Kistilalmas szakadékszerű mély szurdokának bal partján lopakodtunk tovább, amikor a szemközti oldalból zörgés közeledett felénk. A templomi csendben szentségtörésnek tűnt, ahogy a Márianosztra felől harsogó zeneszó hegyoldalaknak csapódva szállt tova a decemberi alkonyatban. Lekuporodva figyeltük a törzsek között felbukkanó, velünk szemben alá ereszkedő mufloncsapatot. Először jerkék és kisebb kosok, végül 2 nyerges kos tűnt elő. A lombkorona szint takarásában még többen szöszmötöltek a gerinc közelében, miközben a szívem a torkomban dobogott. Mozdulni sem mertem, hiszen a legközelebbi jerke 80 méterről figyelt felénk. Az egyik kost lehetett látni, ahogy fel s alá bóklászott a meredeken. Már hangyák rágták egyre zsibbadó lábaim, amikor a figyelő jerke helyét átvette egy másik őrszem. Vezetőm szerint ez egy „utolsó napi kos” volt, így a fegyver csendben maradt. Boldogan botorkáltunk hazafelé a sötét erdőben. Szép bemutatkozás volt a Börzsönytől!

2001.12.12.-én reggel fél 7-kor indultunk. A világosodás már az erdőn ért utol minket. Enyhe szembe szelünk volt és az égből aláhulló dara lassan hóesésbe ment át. Egy tar fejű bakkal találkoztunk. Ahogy egyre feljebb cserkésztünk az enyhén ballra kanyarodó völgyben, Attila megtorpant előttem. Muflonbégetés szűrődött felénk. Óvatosan lopakodtunk a fák között előtűnő, elfelé ballagó jerkék nyomában. Az elénk táruló katlanban minden felé muflonok voltak. Talán 35 tagból állhatott a nyáj. Csak nagy, 70-80 centis kosok voltak velük. Egy kóbor fuvallat árulónk lett, mert egy füttyentésre az egész nyáj nekivágott a hegygerincnek. 8 darab nyerges nagy kos zárta a sort. Meredek vízmosás oldalán kapaszkodtunk mi is tovább, egyre feljebb. A nagy szuszogásban későn vettük észre a túlpartról miránk figyelő kost a két jerkéjével. Egy pillantás alatt eltűntek a hegyél mögötti sűrűben, így mi is hazafelé fordítottuk szekerünk rúdját. Délután a befagyott Medve patak meredek, és igen mély szurdokának jobb partján kaptattunk feljebb és feljebb. A bolondját járatták velünk a juhok. Hallottuk, ahogy felettünk szöszmötölnek az oldalban, de minduntalan megugrottak. Saját nyomainkban csúszkálva ereszkedtünk lefelé a szinte függőleges partszakadás mellett, ahogy a völgyekbe húzódott az est. A tölgyek és bükkök között szép számmal feketedtek derék vastagságú hosszú egyenes törzsükkel, az öreg vadcseresznyefák. Az erdő fehér paplanját minden irányban összefirkálták túrásaikkal a vaddisznó kondák. Éppen a disznókat emlegettem suttogva barátomnak, amikor ő megtorpant előttem. Akkor már én is hallottam a patakmederből felszűrődő avarforgató szöszmötölést és a halk röffenéseket. A túlsó oldalban egymás után bukkantak fel a fekete szellemek, ahogy kikapaszkodtak a suvadásból. Az „akarsz e süldőt lőni?” kérdésre már emeltem is a puskám. 7-8 darabból állt a kis kompánia és a fakoronák takarásában, feljebb is disznók zörögtek. Balról ketten szorgoskodtak egymás közelében, szemben pedig egy kisebb darab állt szépen keresztben. Csak a farát takarta a cseresznye törzs. Lapocka mögé fogva céloztam és mélyen dörrenve csapott ki a torkolattűz a puskacsőből. Különvált a sebzett az elugró kondától és a rétegvonal mentén tett meg pár ugrást, majd a patakmederbe csúszva, hörögve adta ki a páráját. Választhattál volna feljebb egyet, innen csörlővel szoktuk kihúzni hajtáskor a lőtt vadat! – jegyezte meg csendesen barátom. Zsigerelés után négykézláb mászva vonszoltuk fel magunk után az első börzsönyi vaddisznómat a partig, de fülig ért a szánk, amikor magunk mögött szánkóztatva leértünk a hegyről.

2001.12.13.-án Az éjszaka 20 centi friss hó esett a régi megfagyott tetejére, így halkabban lehetett cserkelni. Tele voltunk reményekkel. Vezetőm szerint ilyenkor húzódnak lejjebb a védettebb völgyekbe a Magas Börzsönyből a muflonok. Javaslatomra megpróbáltunk felülről rácserkelni az előző napi völgyre, hátha így jobban bevárnak a juhok. A völgy üres volt. Szállingózó hóesésben haladtunk tovább egy öreg tölgyek között meghúzódó szóró mellett, hogy bekukkantsunk a következő völgykatlanba. Akár a téli képeslapokon a szálerdő alját tarkító bokrok hósapkába burkolózva roskadoztak fehér terhük alatt. Egy bokros, zöld levelű sarjakkal borított oázisszerű foltban, fekete-barna egyenruhás mufloncsapat szedegetett. 2 db 4 éves ígéretes, fiatal kos volt a társaságban. Távolabbról is közeledő nyáj bégetése szűrődött felénk. Már látni engedte a közeledő nyáj elejét az erdő, amikor minden ok nélkül visszafordultak arra amerről jöttek. Rövid kitérőt tettünk a Kistilalmas felé, ahol a szóró közelében megpihenve kifújtuk magunkat és elfeleztünk egy almát a cimborámmal. Aztán újra nekiveselkedtünk az erdő vallatásának. A hegytetőt megkerülve leereszkedtünk a következő völgybe, ahol rengeteg friss vaddisznócsapás keresztezte ösvényünket. Jobbról kökényes-bozótos vaddisznó rejtő sűrűség borította a horhos oldalát. A balra kanyarodó ösvényen egymás nyomában ballagva kiértünk az egyenesbe, ekkor kísérőm hirtelen leguggolt. Példáját mindjárt én is követtem. Balra felettünk, az ösvény melletti bokros túloldalán nagy csapat muflon vonult a hegyoldal mentén. A bokrok alatt látni lehetett az állatok fehérharisnyás lábait és hasuk alját, majd egy pillanatra egy lehajtott fejű kos csigáját is. Olyan közel voltak, hogy levegőt sem mertünk venni. Aztán ugyan olyan váratlanul, mint ahogy felbukkantak, átrohantak a szembe húzódó kaptatón. Mivel biztosak voltunk abban, hogy nem vettek minket észre, amint eltűnt az utolsó is a horizonton, loholtunk mi is utánuk, hátha beérjük a társaságot. Mi is átvergődtünk a hegygerincnek húzó vízmosáson és fel a kaptatón. A nyeregre felérve egy nagy tölgyfa tövében leültünk a hóba kifújni magunkat és tájékozódni. Alig, hogy elkezdett rendeződni a zakatoló légzésem és szívem, az elénk táruló íves katlan oldalában visszafelé bóklászva feltűntek a korábban még elvágtató nyáj tagjai. A puska kibiztosítva a vállamnak feszült. 2 nyerges kos jött a jerkék között. Fentebb egy n agyobb kos törött szarvvégekkel, lejjebb egy 60cm körüli, áll alá növő selejt kos ballagott a csapattal. Barátomtól kicsit jobbra, talán 3 méterre ülve kísértem a kosokat a céltávcsőben. A „lődd a nagyot! „felszólításból csak annyit értettem meg, hogy nagy! Erre elkezdtem elfojtott hangon társamat biztatni, hogy lőjük meg a selejtet! Barátom tanácstalanul rám nézve ennyit mondott: lődd, lődd! Dörrent a fegyver, de futott ám a kos. Mire ismételtem, már a hegyél mögött állt tekingetve a kiszemelt vad. Értetlenül forgatta csigákkal ékesített fejét, más nem is látszott belőle. Aztán őt is elnyelte a katlan.

Hát ez nem kapott, a sebzett nem áll meg nézelődni, állapította meg cimborám. Az uránkeresés alá is támasztotta a korábbi megállapítást. Kísérőm látta, hogy a lövés előtt a kos nem teljesen keresztben állt a bokor mögött, ami mögül felém figyelt. Én pedig ahol a lapockát sejtettem, oda lőttem a hóval borított bokron keresztül. Könnyelmű lövés volt, örülhettem, hogy nem sebeztem. Teljesem le voltam törve, úgyhogy lementünk a közeli faluba megebédelni. Délután újult erővel vágtunk neki a hegynek, amerre az elhibázott kos menekült. Fiatal tölgyesen keresztül kanyargott a cserkelő út felfelé. Néhol kopasz sziklafoltok tarkították a meredek hegyoldalt. Alattunk folyt az Ipoly, túloldalán a Szlovák hegyek, velünk szemben pedig a Pilis nyúlványai kéklettek az alkonyatban. Mire beértünk a szálerdőbe, a törzsek közé már belopakodott az alkonyat és a hótakarót kékes-szürkére festette. Letörten ballagtam és a puska is egyre jobban húzta már a vállamat, amikor egyre erősödő zörgésre kaptam fel a fejemet. Az előttünk húzódó lankás hegyoldalban rohanó mufloncsapat tűnt fel a szálfák között. A sor végét egy fiatal nyerges kos zárta, kis ívű csigákat hordott a fején. Barátom a távcsövét leengedve bégetni kezdett, miközben maga elé húzott, majd odasúgta: Ha a két fa közé belép a nyerges, lődd meg! Célzó botra támasztva kerestem meg a céltávcsőben a kiszemelt helyet. Az egyre lassuló brigádból elsőként egy jerke állt a két törzs közé, majd a nyomában befurakodott a képbe egy kiflikos is, és végül mögöttük a kiszemelt nyerges jelent meg. A jerke háta fölött és a kisebb kos orra előtt magas lapockára célozva azonnal lőttem! Elvakított a torkolattűz, de halottam a halkan súgott „eldőlt” szót. Hihetetlen volt, de végre sikerült! 80 méterre még kapált néhányat a lábával, majd elcsendesedett a muflon kosom. Amikor odaértünk hozzá, barátom megsimogatta az elesett kos homlokát, és így szólt: Bocs haver, de menned kell az Alföldre! (Másnap reggel -22 fokra ébredtünk.)

Szarvas bikák

Már egy ideje kujtorgok én is sok vadásztársamhoz hasonlóan a gímbikák nyomában, tegnap estig eredménytelenül. A nap úgy indult, mint máskor, ha egy két napot kihagyok. Lóra, akarom mondani veterán korú motoromra felkapva, nekivágtam végignyomozni a területen az esélyes helyeket, hogy eldönthessem a szél függvényében hová is kellene kiülnöm.

Tegnap azonban homok került a gépezetbe és idő előtt hazaindultam a szakadó esőben. Már a falu alatt jártam szerencsére, mikor az öreg szerkezet megadta magát. Saroktól fejtetőig lafancosan, és valljuk meg, nem a legrózsásabb hangulatban értem haza, ahol még életem párjának ki-kibuggyanó röhögése is tetézte a bajomat. Forró fürdő hozta csak helyre a megtépázott életkedvem. Közben a csajok vásárolni mentek. Egy két telefont elintézve nekiültem vésni, de nem nagyon akart menni a dolog és közben a család is hazaért, nem is üres kézzel. Pici lányom nejlonzacskóval csörgött a kezében, amiben egy pár új szarvasos vadász zokni lapult. „ Ezt most vedd fel, és irány vadászni, most meg lesz a bika!„- mondta a Kedvesem vigyorogva.

Hát mit is tehettem, újra nekivágtam a pusztának. Miközben átcihelődtem a beírás után vadásztársam járgányába, egy kedves barátom és vadászcimborám hívott fel. Néhány órája érkezett haza Mozambikből! Szájtátva hallgattam az előzetes telefonos beszámolót a „kontyos”kafferbivalyokról, foga törött őszülő sörényű hím oroszlánokról miközben az alig tíz fok feletti hőmérsékletben dagonyáztunk a szakadó esőben a kisautóval. Apránként haladtunk a kiszemelt magasleseink felé a komámmal. Amolyan felemás, kavargó érzésekkel kapaszkodtam fel a tarvágás helyén sűrűsödő sarjas északi oldalán a nyitott magaslesre. A kalapomon doboltak az esőcseppek a párás őszi időben miközben az agyam a fekete földrész bozótrengetegében és szavannáin járt. Párafelhőt lehelő gímbikát várni, miközben az ember gondolatai másfelé járnak, hát nem is tudom, furcsa egy állapot. Aztán eszembe jutottak dr. Nagy Endre szavai, amikor arról beszélt, hogy amikor Afrikában jár, soha sem gondol haza, amikor itthon van, nem vágyakozik oda. Hogy is ne, hiszen ha az embernek két babája van és éppen az egyikkel van együtt, bolond lenne közben a másikra gondolni. Ez két külön szerelem!- fejezte be a gondolatát nagy Afrika vadászunk. Nos, miután így rendeződtek a dolgok a fejemben és a holmim is a helyére került körülöttem a les kosárban, lassan körbe kémleltem a távcsővel. Mögöttem irtás, abból csak a feje lett volna ki a bikának, de nem láttam benne semmi érdekeset. A lesemmel szemben fiatal nyaras húz le a bal kézre eső árokhoz. Ebben a fiatalosban szokott elfeküdni a szarvas rudli, akiket vártam. Néha mintha ágroppanást hallanék a csepergő esőben, miközben időről időre rigók lármáznak odabent. Eddig csak kisebb kölökbikák voltak ezekkel a tarvadakkal, de most egy kicsit nagyobb nyomú lovag is jár a környéken. Ezen a részen kezdődik a területünk mezőgazdasági része. Tengernyi kukoricás. Itt erősen zaklatott életet élnek a homoki erdősítési hullám nyomán megjelent, felszaporodott gímszarvasaink. Errefelé még nyekkenést sem lehet hallani nem, hogy szarvasbőgést. Közben egy suta szaladt el a lesem alatt, miközben válogatott szitkokat szór a fejemre őznyelven, mivel beleért a szagomba. Aztán két gida megy el mellettem jobbról, miközben visszafelé tekingetnek a fiatal nyárerdőbe, ezek is megugranak, pedig szagot nem kaphattak felőlem. Talán itthon lehet a tarvad rudli, gondoltam. Nézem a bal kéz felől, az árkon túl húzódó feltárcsázott, de gazos búza tarlót, amit jól belátok, de semmi mozgás. Pedig arra szoktak kiváltani a szarvasok az árkon túli tarlón át a végtelen kukoricásokba. Van ott a tengeri szélén egy eperfa, az alatt fut a váltó. Húsz perce ülhetek a lesen az új szarvasos zokniban, és ahogy jönnek, mennek a viharfelhők felettem, újabb és újabb zuhany hull az égből a nyakamba. A puska mellém támasztva, letakarva bújik meg a puha tok takarásában. A hátam mögött két hagyás fa tornyosul az irtás fölé. Messzebb egy nyár, közvetlen a hátam mögött pedig egy dió. Még teljes világosság van, és az eső is elállt, de elég szürke a világ ebben a szomorú időben. Hirtelen koppanásra és zörgésre kaptam hátra a fejem, de csak egy dió hullt le a fáról. Mire visszafordultam, megtörtént a csoda! Bőrig ázott szarvasbika állt az eperfa alatt a távolban, a búzatarló túl felén. Aztán lassan ügetni kezdett a jövevény a nyaras felé, a kukoricással szegett tarlón. Apránként közeledett és én a távcső lencséin keresztül vallattam milyenségét. 120 kiló körüli 4 éves forma keresőbikának saccoltam, rövid, vékony szárakkal. Jobb agancsszárán világosra fent, kemény villa, de a baloldali még nem volt tiszta előttem. Amikor megtorpant, forgatta a fejét a legény, tisztult bennem a kép. Azon a száron is fehér villa volt, csak kisebb. Az egész trófea alig lehetett több, 3 kilónál. (Dél Bács-Kiskuni vadgazdálkodási körzet. Nálunk legalább egyik oldalon vaskos, tompa, hármas koronával kell, hogy rendelkezzen.) Éppen nekem való döntöttem el, amikor újra meglódult a szarvas. Előttem tengődő 2 vadszilvafa közötti nyíláson keresztül vártam, ekkor már a kabáttal aládúcolt fegyverrel a vállban. Nem akart kiérni a lombok takarásából. Talán befordult a kukoricásba? Nem, már ide is ért és szépen meg is állt keresztben. Még egy pillantás az agancsra és huppant az oldalán becsapódó lövedék. A bika csak állt, forgatta a fejét, majd nekilódult. A csőben már új lőszer lapult, ahogy követem a vadat a távcsőben. Fél srégen megállt, amikor huppanva verte magasan a szügyét a lapocka éle mellett a következő lövedék (ki is talált a lágyéknál). Meg sem ingott, lassan tovább indult az árokpart mentén irányomban a sebzett. Felfoghatatlan őserő sugárzott belőle, ahogy megállt, félig már a nádfal takarásában. Ott érte a kegyelemlövés, amire elfordulva összedőlt. Párpercig némán állam a magaslesen, majd megindultam a terítékre hozott vad felé, közben eszembe jutnak az évek során elengedett itteni, „apróvadas bikák”, amelyeknél mindig volt magyarázat mért nem nyúltam a fegyverért. Most pedig ott álltam levett kalappal az elfeküdt bikától 40 méterre és elmormoltam egy Miatyánkot és egy Üdvözlégyet és csak azután léptem oda hozzá….

Scrimshaw

(utóirat: azóta iratkoznak a vadásztársak a szerencse zokni megrendelő lapra) Ha 250 métert ment volna esetlegesen egy rosszabb lövéssel, akkor Szerbiában esik össze ez a bika. Ez is közre játszott ebben a "túlbiztosításban". Semmiképpen sem követendő példa a "felesleges lüvődözés".

A nászajándék bika

Zsolti barátom az esküvői meghívónk átadásakor a kezembe nyomott egy borítékot. A borítékban egy névjegykártya és egy meghívó levél volt, ami 4 kilós gím, vagy 2. 5 kilós trófeával bíró dám bika elejtésére biztosított lehetőséget szabad területen, Nagy Endrénél. Régi álmom volt egyszer dámbikára vadászni, de úgy gondoltam, hogy az 50. születésnapom előtt aligha kerülhet rá sor.

Akkor ott ültem kezemben a meghívó levéllel, ami az első dámbika terítékre hozási lehetőségéről szólt a KEFAG kelebiai területére. Ez a bika a barátom első dámbikája lehetett volna. Nászajándékba adta nekem!

Scrimshaw

Már augusztusban elmentünk Endre bácsihoz bemutatkozni, és megbeszélni a részleteket. A bemutatkozás jól sikerült, a próba lövés egy vadföld szélén ólálkodó róka végét jelentette. Tehát a fegyver is rendben volt. Egyébként erre a vadászatra készülve lőttem át 30-06 kaliberű fegyveremet a korábban használtról 13 grammos Lapua Mega lőszerhez. Mivel az októberi dám idény még messze volt, ráadásként meghívást kaptunk nyári vadkár elhárító vadászatra. Dám ünő kilövésre volt lehetőséget. Első alkalommal barátom sebzett egy ünőt szerencsétlen körülmények között a magas fűben. A reggeli után keresést követően sem került kézre. Következő kelebiai vadászatunk alkalmával rám mosolygott a szerencse. Fullasztóan meleg nyári estén ültem fel a kijelölt magaslesre. Az alkony közeledtét jelző szürkületben 2 dám tarvad váltott ki balra tőlem. Farkukkal integetve kocogtak a szemközti magasles felé. Kettőjük közül az egyik feltűnően kisebb volt, ezt célozgattam jó ideig. Állandóan izegtek –mozogtak. Egy pillanatra sem álltak meg, fel-le járkáltak miközben szedegettek. Amikor egy pillanatra megtorpant az ünő, odalőttem. A két szarvas sértetlenül szelte át menekülés közben a tarlót. Végig követtem a kisebb ünőt a célkereszttel, és amikor a tarló közepén egy pillanatra megtorpant tájékozódni, újra, immár pontosan lőttem. A sebzett rövid halálvágtát követően a tőlem jobbra eső keskeny legelőn elvágódott. A másik szarvas még egy rövid ideig az erdőszélen állva várta elesett társát. Csak akkor ugrott el, amikor a magaslesről lemásztam zsákmányomat megnézni. Gyönyörű pettyes bundája volt. Endre bácsi szerint mindkettőt meg kellett volna lőni. Meg volt hát az első dámvadam, de hátra volt még a bika. Lassacskán eljött október és a várva várt telefonhívás, mehettem a bikára.

Eleinte Aranyász Csaba, a szomszédos társaság vadászmestere kísért a peremterületeken, és több- kevesebb sikerrel vadászgattunk. Egyik este erdei út mellett, fűben napozó rókát, máskor hajnalban a nyiladékon átváltó kondából malacot lőve teltek a cserkeléssel tarkított vadásznapok. Ám a dámok másfelé lakodalmaztak. Még egy 4.5 kg körüli villás tízes selejt gímbikával is összefutottunk. Nagy volt a kísértés, hogy meglőjem. Ekkor váratlan fordulatot hozott egy rövidke telefonhívás. Másnap hajnalban minden képen mennem kellett, mert „kidőlt az egyik nagy bikás fizetővendég”. Egymás után hibázott a legkedvezőbb helyzetekben is, így besokallva hamarabb hagyta el a területet. Időben érkeztem, még sötétben a vadászlakhoz. Ezúttal a házigazda, Endre bácsi kísért. A dámos terület szívébe indultunk. Rövid kocsikázás után a Nivát hátrahagyva gyalogszerrel lopakodtunk ki egy vadföld széléig. Egy hasadt lapátú, nekem való bikát kerestünk. A hajnali derengésben dám tar vad csapat vonult át előttünk. Egy fiatal selejt bika kísérgette a rudlit, rénszarvaséhoz hasonló ágas bogas aganccsal a fején. Erre az érdekes bikára, már bejelentkezett vendéglátómhoz egy visszatérő vendége, így nem bántottuk. Szemközt, az erdő alatt derék lapátos váltott be tehenei között a sűrűbe. Mi is tovább álltunk. Egy fiatal tölgyes és egy fenyves között lopakodtunk az első talaj menti fagytól deres nyiladékon, amikor jobbról a tuskósoron túlról, agancscsattogás és ágropogás hallatszott. Közelebb óvatoskodtunk, hátha belátunk a fenyőlombok alatt küzdő bikákra. Ám a következő pillanatban már távolodó paták dobogását hozta a hűvös hajnali szél. Nem tőlünk riadtak meg, igyekeztünk hát eléjük kerülni a közeli keresztnyiladék felé sietve. Kicsit lemaradtunk. Már előttünk átváltottak. Az elöl haladó kormos bikát súlyos, 4 kiló körüli fejdíszével éppen akkor nyelte el a sűrű. A másik bajvívó még megtorpant egy pillanatra a szálfák árnyékában. Mindketten láttuk, hogy nagyobb a megbeszéltnél. Aszimmetrikus, egyik oldalon behajló lapátvégű agancsokat viselt a dalia. Óvatosan kapcsoltam volna be éppen a kéznél lévő videó kamerát, amikor váratlanul megszólalt Endre bácsi. Lődd meg! Mindez másodpercek alatt történt. A kamera természetesen hiába repült a gazba. Mire a puska vállhoz ért, a célkeresztbe már nem volt mit befogni. Egyszerűen belépett a pettyes lovag.

(Egy héttel később egy szerencsés vadászvendég jóvoltából kifőzésre került az elszalasztott dám bika trófeája, 3. 34 kg lett.) Nem sokáig kellet keseregni. A közelben álló nagyvadetetőig cserkeltünk tovább. Felejthetetlen látvánnyal ajándékozott meg minket az őszi reggel. A rétté szélesedő füves nyiladék közepén terebélyesedő galagonya körül, mozgolódó pettyes tar vad rudli várta a kelő nap első melengető sugarait. A csapat szélén fiatal, gyerek bika csipkedte a bokrot. Ezt a bikát kellene meglőni, jelentette ki Endre bácsi, és szétnyitotta előttem a lő botot! Egy pillanatig nem értettem a dolgot, de már emelkedett is az arcomhoz a puskatus, amint előlépett a galagonya takarásából a hárem ura. Furcsa módon, akár egy gímszarvas bika, ez a dám háremet terelgetett, ahelyett, hogy a kikapart barcogó teknőjében várta volna be a szerelmes dám hölgyeket. Hosszasan célozgattam a keresztben álló, vastagnyakú selejt bikát. Végre ellépet mellőle a tehén, akkor meg a lapátja végével vakarászta az oldalát. Amikor felemelte a fejét, útjára engedtem a nehéz Lapuát. Elsöpörte a magas lapockán bevágó lövedék. A kilövési oldalra borulva, minden izmát megfeszítve búcsúzott az élettől. Kalaplevéve, boldogan szorítottuk meg egymás kezét Endre bácsival!

Scrimshaw

A trófea súly 2.46 kg volt a bírálaton, tehát a megbeszélt súly határon belül maradtunk.

A pokolba vezető út is jó szándékkal van kikövezve…

November vége-december óta járkálok Jani komámhoz szomszédolni. Egy kanra szólt a meghívás. Búgás után egyre macerásabb a kan vadászat, ahogy az idő telik, változnak az esélyek, na meg, léteznek fizető vendégek is, akikhez természetesen alkalmazkodni kell (így is van ez rendjén). El is esett 2 kan időközben ily módon, és mi is megnézegettünk – elengedtünk jó néhány disznót, hiszen nem akartunk kapkodni, esetleg kocát lőni. Én emellett különösen élveztem ezeket az éjszakai túrákat, sajnáltam volna véget vetni a kalandozásainknak egy lövéssel. Valahogy jólesik manapság többet látni az erdő életéből. Közeledett a tervidőszak és a további lehetőségek vége és mi újabb randevút beszéltünk meg a holddal. Borús időben, pilléző hóesésben indultam itthonról, de az erdőben már tökéletes tiszta égbolt alatt, közel háromnegyeddé hasasodó hold fényében cserkelgettünk arrébb - arrébb Barátommal. A hófehér február esti fényár csábításának engedve hátborzongató sakálkoncertbe sétáltunk bele az égígérő fenyves mélyén. Most először megérintett egy megmagyarázhatatlan ősi érzés, amit a ragadozó közvetlen közelsége okozott. Céloztam a nyiladékot, alig vártam, hogy kilépjen egy a vinnyogó, üvöltöző sakál falkából. 200 méteres körön belül koncertezett az egész bagázs. Néha avarzörgés is közelített, de végül csak nem láttuk meg egyiküket sem. Tovább is sunnyogtunk a disznók után. Közben halkan diskuráltunk is. Mi lesz az őzekkel, mi lesz a malacokkal, ha megtelepednek a környékünkön ezek a toportyánok?

-Mi lesz, ha nem találunk kant, meglövünk egy süldőt? - puhatolózott a Barátom.

-Ugyan már, nem számít a lövés. Szeretek Veled vadászni. Ha nem sütöm el a puskát, semmit nem lövünk, nekem az is teljesen jó lesz. Jól éreztem magam, örülök, hogy többet találkoztunk, beszélgettünk, csodadolgokat láttunk. Legalább vadásztunk az utóbbi időben.

A kapkodás, lőni akarás egyébként sem szül jót. Elmeséltem, hogy előző este otthon hajnal 1-ig voltunk kint leselkedni és a társam paraszt dublét lőtt (lelketlen húzás). Rossz széllel érkezett a hatos konda süldő (szerinte azok voltak, talán az első disznó hosszabb derekú volt, malacot nem látott). Egyenesen az előző este itt zsigerelt őz maradványaihoz húztak. Húzták vonták, mint az ordas falka. Kiválasztott egy keresztben álló süldőt és hozzávárt egy mögé lépő másodikat, amikor odalőtt. Ebből szokott 100 esetből 99 ronda sebzés lenni- mondtam. Szóval elesett egy süldő és a kondát vezető hosszabb derekú disznó is felbukott arrébb. Na, itt a keveredésben kellett volna még egyet lőnöm belőlük, de elbalfaszkodtam- magyarázta a koma. Jaaa, az egész kondát halomra… kezdtem bele a mondókámba. Jó érzésű vadász egy süldőt választ a konda széléről- papoltam.

-Ilyenkor szokott itt is ott is büdösödni egy-egy tetem a környéken, az ilyen lelketlen ember környékén –fűzte hozzá Jani.

-Hát igen, de milyen kiszámíthatatlan a világ. A porondon maradt disznó egy homlokon lőtt süldő volt, a másik disznó pedig mire mellé értünk dudaorrú, nagyfejű kanná változott. Ilyen esetben én, vagy más vadász sebzett volna, vagy kocát lőtt volna. Vagy a kettőt egyben, amilyen szerencsétlen dolgokat produkál néha az élet.

Lassan bekanyarodtunk a galagonyásba vezető cserkelő útra, lopakodtunk a szóró felé. Kint a tisztáson állt a bál, népes konda vacsorázott. Tíztől is többen lehettek, minden féle méret vegyesen. Malacot nem láttunk. 2 nagyobb disznó volt közöttük. Az egyik egy gömbölyű hasú fekete, nagy koca.Alighanem a vezér. A másik…hát…jó hosszú nagy ezüstszínű feje volt. Ide - oda rohangált a kondában, vagy éppen a konda körül. Időről időre belekötött valakibe a családból. Belevágott egy süldőbe, majd kihajtott oldalra egy másik disznót.

-Látod milyen erős, magas az eleje és semmi hasa nincsen? Ez lesz a mi kanunk. Te minek nézed?

-Jó nagy bufli feje van.

-Innen a fától próbáld meglőni.

Odaálltam, de nem az akác törzséhez, hanem a mellvéd korlátjára támasztva követtem immár céltávcsőben a 60 méterre zakatoló őszfejűt.

A medencéje fölött is jól látszott a hupni a hátvonalán, állt a sörte a gerincén, idegesen rohangált, miközben a konda nyugodtan turkált. Most meg jobbról állt ki a konda szélére, csak a feje látszott jól.

-Még nem jó, várj.

Még figyeltem a céltávcsőben, ki sem biztosítottam. Beszaladt középre és szemben megállt. Elég sovány, olyan lebúgott gebe benyomást keltett. A fej szélességét, formáját nem láttam jól, talán nem is eléggé figyeltem meg. Megint kihajtott egy kisebb disznót balra, majd berobbant középre és keresztben megállt.

-Most kellene meglőni.

Első lába hátsó éle vonalába testközépen meglőttem, remélve, hogy mindkét tüdejét átjárja a lövedék és nem fut messzire!

Volt becsapódás a csekély távolság mellett is és balra távolodott a törés. A vezérkoca összehívta a sűrűben a csőcseléket és elkocogtak, mi is szedelőzködtünk a kereséshez. Már a rálövéstől vérzett, de néhol nehezen, bogarászva haladtunk a nyomon. Több helyen csak a tűlevélbevágott csülök nyomok vezettek, aztán jobbra vágott át a csapás egy kidőlt fenyő alatt. Egy másik törzs oldalán véres kenés éktelenkedett, majd keszekuszaság következett a nyomozásba, ugyanis nem találtuk merre folytatódik a csapa. Végül Jani látta meg a fenyősorában fekvő ……….nagy őszfejű kocát.

-Mit lőttünk? Annyira biztos voltam pedig, hogy kan, de nézni sem kell, van e töke. 4 éves forma.

A fene egye meg, de kár érte! De bánom! –szaladt ki belőlem az elkeseredett felismerés.

-Én is sajnálom. Olyan biztos voltam, hogy kan. De ezen már kár rágódni, én mondtam, hogy lődd meg.

-Én sem lövöm, ha nem láttam volna úgy…

Ha valaki rendszeresen járja az erdőt - mezőt előbb utóbb beleszalad kellemetlen, szerencsétlen szituációkba is sajnos.

Hosszú, magas, vézna, felhúzott hasú hosszúcsőrű disznó volt, négy „tengerimalac” volt benne. Még sok ideje lett volna hátra, ha nem botlunk egymás útjába.

(Életemben tegnap estig egyszer, jó 15 – 17 éve belefutottam februári kocalövésbe. Akkor más által sebzett disznót kerestem havon egy kukoricásban. A vérnyom végén egy disznó lapított a sebágyban, amit lapockán lőttem, majd mikor elejére feltápászkodott szemből is szügyen lőttem. Mellé lépve ért a meglepetés, hogy a vérnyom folytatódik a sebágy túloldalán, ez a hasas koca csak az imént feküdt bele sebzett társa korábbi elfekvésébe. Semmi baja nem volt, csak erős hasas volt már. Érthetetlen balszerencse volt az is. ) Jó szándék vezérelt, de férfiasan bevallom, ezt most megint elcsesztem!

Vadászüdvözlettel: Csincsák Róbert

Kapcsolat

Név: Csincsák Róbert

Mobil: +36 (30) 218 7336

Cím: 6430 Bácsalmás, Ady Endre utca 42.