Scrimshaw
A scrimshaw-t bálnavadászok, tengerészek fejlesztették, akik a hosszú hajó utak alatt vitorla vagy háló varró tűkkel, kihegyezett fém szerszámokkal karcolták bálna fogakba és csontokba élményeiket. Sellőket, hajókat, tengeri szörnyeket ábrázoltak leggyakrabban. Egyes elképzelések szerint az eszkimók ősi csont díszítési munkái tekinthetők a mai scrimshaw ősének. A népi iparművészetből ismert spanyolozáshoz hasonlíthatnánk a technikát, amit magyarul leginkább csontkarcnak vagy csontmetszésnek nevezhetünk. A csontmetszés hazánkban a késműves és fegyverkovács szakma közvetítésével válik lassanként közismertté. Elkészítéséhez nagyon sok türelem, kitartás, rajztudás és nyugodt körülmények szükségesek. A jó kép elkészítésének előfeltétele a nagyon gondosan előkészített, tükörfényes felület és a jó vázlat. Első nekifutásra tökéletes képet kell metszeni a csontra, hiszen itt nincs radírozási lehetőség, mint a papírra készülő rajzok esetében. A kép, nagyító lencsék vagy mikroszkóp alatt készül és apró pontokból vagy vonalakból, esetleg a kettő kombinációjából épülhet fel. Végleges formáját a festés után nyeri el a kép, amely lehet fekete-fehér és színes is. A színes képek elkészítéséhez jóval hosszabb idő és több szakértelem kell, gondoljunk csak egy-egy megfelelő színárnyalat kikeveréséhez. Egy-egy csontkép elkészítése átlagosan 30-60 munkaórát igényel, de nagyságtól és részletgazdagságtól függően akár sokkal többet is megkívánhat. Alapanyagnak bármilyen tömör, nem porózus csont megfelel. A mai kor mesterei leginkább mamut, elefánt, rozmár, varacskos disznó agyarat, vagy különféle szarvas agancsokat, bivaly és bölény szarvat használnak fel képeik alapjául. Léteznek mesterséges anyagok is, bár ezek rendszerint jóval gyengébb minőséget produkálnak a megmunkálásuk során. Én legszívesebben mamut agyarral dolgozom, mivel az egyik legnemesebb alapanyag és a legfontosabb, hogy nagyon finom árnyalatokat enged magából kihozni. Az eszköz az idők során semmit sem változott, minden mester magának készíti a kézreálló eszközt a metszéshez. Azt szoktam mondani a véső tűm hegyét vizslató érdeklődőknek, hogy nem ott kell a titkot keresni, hanem a másik felén. Nem mindegy ugyanis, hogy ki fogja a kezében. A vésőtű egy kétélű szerszám, mert miközben lehelet finom dolgok születhetnek a nyomában, a másik oldalán a mester szeme a nagyító lencsék alatt folyamatosan kopik. |
